[size10] Sziasztok!

Most vettem egy kiváló enciklopédiát: a történelem során feltűnő dinasztiák, uralkodóházak, királyok, uralkodók történetét foglalja össze, tömöríti lexikális formába. Lapozgattam a könyvet, és egy érdekes személyre találtam, szeretném megosztani veletek (nem tudom, volt-e már a fórumon korábban). Kellemes időtöltést! :)

" el-Mahdí , más írásmóddal al-Mahdí , eredeti nevén Muhammad Ahmad ibn Asz-Szajjid Abdalláh (szül. 1844 aug. 12. – megh. 1885. jún. 22. Omdurmán, Szudán), a Vörös-tengertől Közép-Afrikáig húzódó hatalmas szudáni iszlám állam létrehozója; mozgalma egy egész évszázadon át megőrizte befolyását. 1881-ben kijelentette, hogy Isten őt választotta ki az iszlám és az azt megszentségtelenítő kormányzatok megtisztítására. Nagyszabású hadjáratainak betetőzéseként 1885. január 26-án sikerült elfoglalnia Kartúmot. Ekkor alapította meg a szudáni teokratikus államát; fővárosául Omdurmánt választotta.

Apja hajóács volt a Dongola nevű núbiai régióban. Röviddel Muhammad születése után a család délre, a Kartúm közelében fekvő nílus parti Karariba költözött. Muhammad már fiatalon buzgón belevetette magát a vallásos tanulmányokba. Egyre inkább az iszlám misztikus értelmezése, a szúfi hagyomány felé fordult.

Belépett a szammánijja rendbe, tudatosan kerülve az érintkezést a hivatalos uralkodó osztállyal. Ekkora már saját tanítványokat gyűjtött maga köré, s 1870-ben a Fehér-Nílus Abá nevű szigetének magányába költözött velük.

Szudán akkoriban Egyiptom birtoka, az pedig az oszmán-török birodalom része volt. A török nyelvű, etnikailag vegyes összetételű uralkodó elittel a szudáni köznép nagy része szemben állt. Muhammad Ahmad ezek képviselőit egységes mozgalommá kovácsolta, amely fölülemelkedett a törzsi kötődéseken, és a hívőket valósággal legyőzhetetlen hadseregbe szervezte. Meggyőződésévé vált, hogy a teljes uralkodó osztály elhagyta az iszlám hitet, és a khedive, vagyis az egyiptomi alkirály már csak báb a hitetlenek (angolok) kezében. 1881 márciusában kinyilvánította legközelebbi híveinek azt, amit ő isteni küldetésnek fogott fel: neki adatott feladatul, hogy megtisztítsa az iszlámot és elpusztítson miden világi hatalmat, amely meggyalázza a hitet. Június 29-én nyilvánosan fölvette az el-Mahdí címet a régi muszlim hagyomány jegyében.

Nem egészen egy év alatt a Mahdí szinte az egész, addig egyiptomi irányítás alatt álló terület ura lett, noha Abá szigetéről csupán néhány, bottal és lándzsával fölfegyverzett követője kíséretében indult el. Hatalmas hadizsákmányt szerzett: pénzt, aranyrudakat, ékszert, és katonai felszerelést, lövegeket és puskákat is.

Anszárjai („segítők”, ez a szó eredetileg Mohamed próféta medinai támogatóit jelentette) 1883 végéig három ellenük küldött egyiptomi sereget semmisítettek meg; az utolsót, a William Hicks tábornok vezette, hatalmas tevekaravánnal kiegészített, 8000 fős dandárt szinte az utolsó emberig lemészárolták. A Mahdí sikeresen ostromolta meg el-Obeidet (ma el-Ubajjid, Kordofán tartomány székhelye) és Bárát, Kordofán tartomány egyik legnagyobb városát. Ekor hozta meg első intézkedéseit egy fölívelőben lévő fegyveres teokrácia vezetőjeként: az adókat már nem úgy szedték be, mint az egyiptomiak idején, hanem ahogy a Korán előírja. Hírneve ekkora már elért Arábiáig, nyugaton pedig Bornuig, a mai Nigéria egyik északi tartományáig. Katonai sikereit gyors és átgondolt propagandával egészítette ki. Az egyébként jó politikai érzékű főkormányzó, Abdal-Kádir Hilmír pasa és a kartúmi ulemák (vallástudósok) ellenpropaganda-kampánya, mely a Mahdí isteni elhivatását próbálta cáfolni, egyaránt kudarcot vallott.

Hódításait Kartúm bevétele koronázta meg 1885. január 26-án. A város végsőkig ellenálló parancsnokát, Charles George Gordon brit vezérőrnagyot a Mahdí kifejezz parancsa ellenére megölték a végső támadás során. Miután Kartúm sok lakóját lemészárolták, a Mahdí diadalmasan bevonult a bénult városba, s ő vezette az imát a nagymecsetben.

Miután a Kartúm fölmentésére késve érkező brit expedíció csapatok visszavonultak, a Mahdí semmi sem hátráltatta már vallásos államának megszilárdításban.. Elhagyta Kartúmot, és közigazgatási központját a Nílus túlpartján, Omdurmánban rendezte be. Kiáltványaival, prédikációival, figyelmeztetéseivel és leveleivel maga szabályozta a közösségi és személyes élet valamennyi területét. Ebben segítségére volt a teljes épségben megszerzett kormányzati nyomda és a bőségesen rendelkezésre álló papír. Főleg azonban az alapelvek kinyilatkoztatására szorítkozott, a napi ügyeket jórészt vezető tisztviselőire hagyta. Kormányzatának politikai berendezkedését és intézményrendszerét, amennyire csak tudta, a kezdeti iszlám mintájára alakította ki. Mohamed prófétát követve négy kalifát, azaz helyettest jelölt ki, hogy ők legyenek az iszlám történelem első négy kalifájának élő utódai.

Uralma nem tartott sokáig. Megbetegedett –valószínűleg tífuszban-, s 1885 júniusában, alig 41 évesen meghalt. Kívánságának megfelelően világi hatalmát Abdallah in Muhammad örökölte.

A Mahdí roppant hatást gyakorolt a szudáni kortársaira, s csak kevesen kételkedetek benne. Érthető módon a fogságba került európaiak kevésbe előnyös képet festettek róla. A brit haditudósítók, akik –egyébként alaptalanul– őt tették felelőssé Gordon tábornok meggyilkolásáért, többnyire buja és kegyetlen szörnyetegként ábrázolták, s hamis prófétának nevezték. Ezt a torz képet vette át az európai szerzők egész sora –például a lengyel Henryk Sienkiewicz is a W pustiny i w puszczy („Sivatagon és vadonban”) c. ifjúsági regényében."

Forrás: Uralkodók és dinasztiák, Britannica Encyclopaedia ; Magyar Világ Kiadó; 2001

A Tolnai Nagylexikon a következőket írja a Mahdiról :

"Mahdi, (arab) a. m. a jól vezérlő és vezérelt, vagyis az Isten küldötte Megváltó, akinek eljövetelében főleg a siita mohamedánok bíznak. A M.-ban való hit a VIII. sz.-ban keletkezett az Arab birodalom K-i részében, ahová az Omajjádok uralomrajutása után a negyedik kalifának, Alinak hívei menekültek. A néphit szerint a M. Alinak titokban fennmaradt utódaiból való lesz. Még reálisabban gondolkozó mohamedánok is építettek erre a hitre és a M.-remények teljesedését olykor elérkezettnek látták egyes kiválóbb uralkodók személyében, akik szerintük hivatva voltak arra, hogy az isteni jogrendet helyreállítsák és a jogtalanságot minden vonalon megszüntessék. Ezt várták az Omajjádok bukása után az Abbaszida-dinasztia egyes tagjaitól. A remények azonban nem váltak valóra és így a M.-reménység lassanként M.-utópiává alakult. A nép körében azonban továbbélt a M.-hit és az iszlám történetének folyamán ez a népben élő hit nem egyszer arra szolgált, hogy politikai-vallási felkelések vezetői lázadó céljaikat igazolják. A M.-eszmével az iszlám széles rétegeit forrongásba lehet hozni. Több esetben igen vészes forradalmak törtek ki egy-egy M.-jelölt vezetése alatt az iszlám területein az európai államok befolyása ellen. A M.-eszméhez fűződik Mohamed Ahmed dervis felkelése is 1881. az egyiptomi Szudánban. Nagyvagyonú és tekintélyű kereskedő volt, aki el tudta hitetni híveivel, hogy ő a M. és fanatikus dervisekből hatalmas sereget gyűjtött és megtámadta az egyiptomi, ill. az angol uralmat. A legjelentősebb fegyverténye volt 1885. Khartum bevétele, ez alkalommal Gordon pasa kormányzó is elesett. Ugyanebben az évben a M. is meghalt. A forradalom azonban ezzel nem ért véget, a dervisek egyik vezére, Abdullah állt a M.-eszme szolgálatába. A küzdelmek váltakozó szerencsével továbbfolytak, amíg az angol kormány megbízottja, Kitchener lord 1898. Omdurman mellett megsemmisítette a M. seregét. A következő évben az új M. utolsó híveivel együtt az angol túlerő áldozatává lett. A majdnem két évtizedig tartó M.-lázadás ezzel véget is ért. A M.-hit a szunnita törökök közé is utat talált. A világháború előtt a török mohamedánok széles rétegeiben élt a hit, hogy megszületik az igazi M., akinek eljövetelét 1936. mohamedán időszámítás szerint 1355. várták. "

A Révai Lexikonban pedig ezt találtam:

"Mahdi, (arab, a. m. a jó útra vezérelt), a siita mohammedánoktól várt Megváltó, ki el fog jönni, hogy a hitetlenséget és igazságtalanságot kiirtsa s az igazságot diadalra juttassa. A. M. -ban való hit az Omajjádok uralomra jutása után keletlezett a VIII. sz. -ban az Arab birodalom keleti részében, hova Ali hívei menekültek és ahol folytonos üldözéseknek voltak kitéve. A néphit szerint a M. Ali egyik titokban fenmaradó utóda lesz s Muhammed ben Abdallah lesz a neve. A M. -ban való hitet többször felhasználták egyes rajongók vagy csalók, hogy felforgassák az állam rendjét és a maguk uralmát megalapítsák. Ilyen M. merült fel 1881. az egyiptomi Szudánban, Mohammed Ahmed dervis személyében (szül. 1840). Ez Kairóban tanult és mint adószedő működött Szudánban. Azután rabszolgakereskedő lett s nagy vagyonra és tekintélyre tett szert. Elhitette híveivel, hogy ő a M. és fanatikus dervisekből hatalmas sereget gyűjtött, mellyel megkezdte a harcot az egyiptomi, ill. 1882 óta az angol uralom ellen. 1883-ban tönkreverte Hicks pasa seregét Kasgilnál, 1885 jan. 26. pedig bevette Khartumot, hol Gordon pasa kormányzó is elesett. De nemsokára őt is elragadta a halál jún. 22. Tetemeit Khartummal szemben az általa alapított Omdurmanban temették el. Hatalmát vezérei tartották fenn, kik közül Abdullah (szül. 1830 körül) vette fel a Kalifa címet. Ez a második M. teljesen műveletlen ember volt, ki csak kegyetlen erőszakkal tudta hatalmát fentartani. 1889-ben Abesszíniát támadták meg seregei, de János császártól márc. 9. Gallabat mellett vereséget szenvedtek, úgyszintén 1893 nov. Agordat mellett az olaszoktól is. Az angol kormány végre Kitchener lordot küldte a M. hatalmának leverésére. Ez két évi harc után 1898 aug. Omdurman mellett megsemmisítette a M. seregét, Omdurmant feldulta s az első M. holttastét a Nilusba dobatta. Abdullah ekkor megmenekült és új harcra készült. De 1899 nov. 24. Om Debrikrat mellett nagy vereséget szenvedett Wingate angol ezredestől s utolsó híveivel együtt ő is a csatatéren maradt. Ezzel összedőlt a két M. -nak majdnem húsz évig tartó hatalma és birodalma. V. ö. Wingate, Mahdism and the Egyptian Sudan (London 1891); Slatin Pascha, Feuer und Schwert im Sudan (Leipzig 1899, 9. kiad., magyarra fordította Jankó János: Tüzzel-vassal Szudánban); Dujarric, L'État mahdiste du Soudan (Paris 1904); Goldzieher J., A M. országából (Budapesti Szemle 1896 nov)."

A Wikipedián, a szabad lexikonban pedig a következőket: [/size10]

" [size12] Mahdi [/size12]

[size10] Szudáni vallási vezető. Eredeti neve Mohamed Ahmed ibn Abdallah (*1844.aug.12.Dondola közelében,†1885.jún.22. Omdurmán). Apja egy hajóács volt. Kartúmban vallási tanulmányokat végzett, majd belépett az Iszmáílijja és Szammánijja dervisrendekbe. 1881.júniusában messiássá (mahdi) nyilvánította megát és szent háborút hirdetett az egyiptomi-brit uralom ellen. A történelem ezt a harcot említi Mahdi-felkelés néven. 1885 januárjában csapataival elfoglalta Kartúmot is, de Omdurmán fővárossal alapította meg saját államát. Sikerei csúcsán váratlanul halt meg. Síremléke Omdurmánban található.

Források:

Magyar Nagylexikon. Magyar Nagylexikon Kiadó 2001.
Ezerarcú világunk: Afrika. Dunakönyv Kiadó 1994. [/size10]

" [size12] Mahdi-felkelés [/size12]

[size10] A Mahdi-felkelés a Mahdi által Szudánban kirobbantott szent háború (dzsihád) 1882-1898 között az egyiptomi-brit uralom ellen.

Szudán meghódítása

A történelmi körülmények

Szudán 1830 óta egyiptomi-török igazgatás alatt állt az egyiptomi alkirályok fennhatósága alatt, akik a 19. század elejétől igyekeztek befolyásuk alá vonni ezt az etnikailag és vallásilag változatos területet. Az Észak-Afrikát jellemző arab-iszlám befolyás itt találkozott a feketeafrikai animista nilota törzsekkel.

Egyiptom ugyan még hivatalosan az Oszmán birodalom része volt, de Muhammad Ali dinasztiája alatt egy viszonylagos függetlenséget élvezett. A Nílus mentén az egyiptomi csapatok egyre délebbre nyomultak. 1871-ben elérték a közép-afrikai tavakat. Szudán meghódításának fő oka az egyiptomi alkirályok seregének növekvő emberigénye volt a mamelukok, a vahabiták és később a Szíria elleni harcokban. Szudán meghódítása után ezért rögtön elkezdték az egyiptomi sereg részére összefogdosni a fekete lakosokat. Az egyiptomi hódítás további célja volt az ország felső-nílusi részén található nyersanyagforrások (elefántcsont, gumiarábikum, ásványkincsek) kiaknázása, Kordofán és Darfur környékének elfoglalásával a Nyugat- és Közép-Afrikából Szudánon keresztül haladó kereskedelmi karaván útvonalak ellenőrzése. Az egész földet az egyiptomi kormány tulajdonává nyilvánították és pénz, valamint természetbeni adók fejében nagybirtokosoknak, törzsfőknek és parasztoknak adták bérbe.

Iszmail Pasa kedive uralkodása (1863-1879) idején Egyiptom államadóssága jelentősen növekedett az államigazgatási reform, az erőltetett építési tevékenység, valamint az elhibázott pénzügyi politka miatt. 1869-ben S. Baker kapta a megbízást a kedivétől, hogy Equatoriában vessen véget a rabszolga-kereskedelemnek, és nyissa meg a kereskedelmi utakat az európaiak előtt.

Egyiptom pénzügyi csődjéhez mindenekelőtt a Szuezi-csatorna építésében való részvétel vezetett. Az 1875-ben bekövetkezett államcsőd után brit vezetés alatt az egyiptomi pénzügyeket nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Az egyiptomi kormány az európai nagyhatalmak befolyására az 1870-es években európai hivatalnokokat küldött Szudánba. Nekik kellett az elfoglalt területen a változásokat megszervezni és a rabszolgakereskedelmet megszüntetni.

1877-ben Charles George Gordon (Gordon pasa) lett a főkormányzó. Gordon a rabszolgakereskedelem elleni harc ürügyén az egyiptomi uralom közvetett felszámolásának politikáját folytatta a brit birodalom érdekében. A rabszolgaságot teljesen persze ő sem tudta legyőzni. 1879-től Egyiptomban a nemzetközi pénzügyi kontroll ellen bontakozott ki az Urabi-mozgalom. Iszmail kedive nem tett sokat a lázadás ellen, mert azt remélte, hogy így megszabadulhat az európai hatalmaktól. Emiatt 1879. június 26-án a török szultán lemondásra kényszerítette.

A kedive hivatalát a fia, Tawfiq vette át, aki készséget mutatott a nagyhatalmak kívánságait teljesíteni. 1881. őszén zavargások törtek ki az országban. Erre az új kedive a miniszterelnökét, Riaz pasát menesztette. 1882. februárjában a hadügyminiszterré kinevezett Urabi pasa követelte az európai pénzügyi ellenőrzés megszüntetését. Június 11-én Alexandriában a külföldiekkel szemben erőszakos, véres események történtek. A Szuezi-csatornának mint az indiai gyarmatokhoz vezető legfontosabb közlekedési kapcsolatnak a biztosítására 1882. őszén Nagy-Britannia elfoglalta az országot és leverte az Urabi-mozgalmat. Egyiptom a mozgalom leverése után is angol uralom alatt maradt.

Az Urabi-felkelés idején Szudánban újraéledt a rabszolgakereskedelem. 1882. december 20-án az egyiptomi hadsereget feloszlatták. A munkanélkülivé vált katonák a szudáni helyőrségekben fellázadtak. Az adók mértéktelen növelése miatt hanyatlani kezdett a mezőgazdasági termelés is, éhínség támadt, a lakosság elmenekült és felkelések robbantak ki. A zavargások odavezettek,hogy Gordon - aki 1880-ban egészségügyi okokból a főkormányzóságról lemondott - és utóda Rauf pasa nem voltak képesek Szudánban a rendet helyreállítani. A nép számára a helyzet mind elviselhetetlenebb lett. Így a Mahdi által hírdetett egyenlőség és vagyonközösség eszméje fogékony táptalajra lelt a tömegek körében.

A felkelés közvetlen kiváltó oka a Mahdi 1881 augusztusában Abbá szigetén elmondott beszéde volt. Erre Rauf pasa megkísérelte a Mahdit letartóztatni. De a két, kiküldött csapatot tőrbe csalták és szétverték. A Mahdi ekkor szent háborút hírdetett. Hadsereget gyűjtött, az un. Ansart és számos törzsfőnököt megnyert a háború ügyének.Követőinek motívációja sokféle volt: míg az egykor gazdag rabszolgakereskedők az adókat és az egyiptomiak retorzióit akarták megszüntetni, addig a szegény nép nagy része vallási meggyőződésből követte. 1882 márciusára az addig elszigetelt csetepaték már komoly harcokká fejlődtek. A csatározások központja a Nuba-hegyek vidéke lett, és a mahdista seregek 1883 végére már hatalmukba kerítették csaknem az egész volt Egyiptomi-Szudánt. A felkelők elfoglalták a nyugat-szudáni Kordofán tartományt és annak fővárosát, El Obeidet. Ekkor már az egyiptomi hadsereg szudáni osztagai kivétel nélkül átálltak Mahdi oldalára. 1883 novemberében a kb. 10000 fős brit haderőt El Obeid melletti csatában megsemmisítették.

Az El Obeid-i csata

El Obeid eleste után az egyiptomi alkirály Tawfiq kormánya felismerte a Mahdi-felkelés veszélyét. Mivel az egyiptomi hadsereget az Urabi-felkelés után feloszlatták és az újonan felállított csapatok a brit Sirdar Evelyn Wood főparancsnoksága alatt csak 6000 főt számláltak és alig voltak bevethetőek, az Urabi hadsereg 10000 emberét kellett reaktiválni. 1883.szeptemberében ezek és minden egyéb rendelkezésre álló egyiptomi katonai egység Suliman pasa parancsnoksága alá kerültek, hogy El Obeidet visszafoglalják. A vezérkari főnök Hicks pasa, brit ezredes volt. 1883.szeptember 9-én indult meg, az időközben parancsnokká kinevezett, Hicks 14000 egyiptomi katonával a Nílus mentén és vonult Duemig, ahol erődítményt épített, melynek védelmére 2000 embert hagyott hátra. A hadjárat alatt a sereg a mahdisták támadásaitól és vízhiánytól szenvedett és állandóak voltak a dezertálások is. November 1-én délnyugatról közelítették meg El Obeidet és legyőzték Muhammad Ahmad elővédjeit. Ezt követően Hicks megosztotta előretörő seregét. November 4-én támadó erőit ugyan sikerült ismét egyesítenie, de a hadsereg el volt vágva a vízlelőhelyektől és lőszerkészletét is felhasználta. Az egyesült sereg november 5-én az El Obeid-i csatában megsemmisült. Felszerelése, fegyverzete, benne 36 ágyú, a mahdisták kezére került. Hicks és Szudán főkormányzója elesett a csatában. 1883.december 23-án kapitulált Darfur kormányzója, az osztrák kalandor Rudolf Slatin (Slatin pasa) Muhammad Ahmad csapatai előtt. Rudolf Slatin életét az iszlám hitre való áttéréssel mentette meg és évekre fogságba került. Osman Digna mahdista tábornok egyidejűleg a mahdista sereget Szudán keleti részébe vezette. 1883.november 6-án megverte az egyiptomi csapatokat Tokarnál, amelyek Sawakin angol konzuljának parancsnoksága alatt álltak. Mivel El Obeidnél az összes rendelkezésre álló egyiptomi katonai egységet szétverték és a brit kormány nem vállalkozott újabb akcióra, az egyiptomi csendőrséget küldték Sawakinba a brit, Baker pasa vezetésével. 1884.február 4-én Osman Digma El-Tebnél Baker seregét is megverte és körülzárta Tokar és Sinkat erődjét. A britek, hogy az Indiába vezető tengeri út biztonságához a Vörös-tenger partját megtartsák és hogy a Nílus mentén fenntartsanak egy Kartúmba vezető alternatív útvonalat, mégis csapatokat küldtek Sawakinba. Sawakin kormányzójává a Royal Navy (a királyi haditengerészet) főparancsnokát, Sir William Hewett, kelet-indiai admirálist nevezték ki. Vezetésével 1884.február 10-én tengerészek szálltak partra Sawakinnál. Két nappal később Hewett támogatására a brit indiai hadsereg 5000 katonája és más csapatok érkeztek Gerald Graham parancsnoksága alatt. Ezek részt vettek Egyiptom elfoglalásában és részben visszautazóban voltak Indiába. Graham február 29-én El-Tebnél megverte Osman Digna csapatait. 1884.március 13-áűn Tarnaii-nél újra csatáztak és Osman Digna seregét elűzték. A tengerparti terület ezután anglo-egyiptomi kézbe került és a brit csapatok elvonultak. A mahdisták közben északnak fordultak és 1884.méjus 20-án elfoglalták Berbert. Ezzel elvágták Kartúm utánpótlását Egyiptom felől.

Gordon pasa és Kartúm eleste

Ebben az időben Nagy-Britannia gyarmati erői főleg az Oroszországgal szembeni konfliktusban voltak lekötve. Az egyiptomi csapatok helyzete Szudánban kilátástalanná vált, ezért a Gladstone vezette brit kormány megparancsolta az egyiptomiaknak, hogy adják fel Szudánt. Ez kétségtelenül nehéz volt, mivel egyiptomi katonák, civil alkalmazottak és hozzátartozóik ezreit kellett Szudánból evakuálni. A brit kormány ezért megbízta Gordont, aki 1877. és 1880. között Szudán kormányzója volt, hogy Kartúmba menjen és szervezze onnan az evakuálást. Gordon 1884.januárjában indult el Kairóba. Ott új utasításokat kapott az egyiptomi főkonzultól, Evelín Baringtól, és egzekutív meghatalmazású (végrehajtó hatalommal rendelkező) főkormányzóvá nevezték ki. Gordon 1884.február 18-án érte el Kartúmot és kb.2500 nőt, gyermeket, beteget és sebesültet tudott Egyiptomba evakuálni, mielőtt a mahdisták márc.18-án a várost bekerítették és megkezdték a tíz hónapig tartó ostromot. Gordon eleinte azt tervezte, hogy a befolyásos al-Zibayr Rahma-t teszi meg utódjának. De ezt a londoni kormány elutasította, aki nem akart Szudán élére állítani egy valamikori rabszolgakereskedőt. Gordon megpróbálta Karúm elfoglalását tárgyalások útján is megakadályozni. Felajánlotta Muhammad Ahmadnak, hogy Kordofán szultánjává teszi. De Muhammad Ahmad nem hagyta magát egy címmel megvásárolni, ami neki egy olyan terület felett jelentett volna hatalmat, amit már amúgy is ellenőrzött. A brit kormány nem küldött felmentő sereget, mivel Szudánt fel akarta adni. Másrészről Gordont sem óhajtotta feláldozni, aki a hazájában ünnepelt nemzeti hős volt. A kormány ezért felszólította, hogy meneküljön. Erre Gordon azt felelte: "Itt a becsületemről van szó." Gladstone végül engedett és Garnet Joseph Wolseley parancsnoksága alatt kiküldött egy sereget, az úgynevezett Gordon mentő expedíciót. Ez persze 1884.novembere előtt nem volt menetkész. A csapatok decemberben érték el Kortit. Mialatt a főerő William Earle (halála után Henry Brackenbury) vezérőrnagy és magának Wolseleynak a parancsnoksága alatt innentől a Níluson gőzhajókkal haladt előre, az úgynevezett „Camel Corps” Sir Herbert Steward vezetésével a közvetlenül a sivatagon keresztül masírozott. Steward 1884.december 30-án kezdte meg a menetelést Metemmeh felé, 185 mérföld a sivatagon át. A Kortiból Metemmehbe tartó menetelés alatt a „Camel Corps” 1885.január 17-én Abu Kleánál talált rá a mahdista seregre. Stewart 1500 emberével megverte a nála messze erősebb 10000 fős mahdista hadat. Muhammad Ahmad, aki közben Kartúm ostromát vezette, erre elhatározta, hogy abbahagyja az ostromot, de tábornokai tanácsára megváltoztatta a véleményét. Kartúmban ugyanis a készletek kifogytak és a védők kimerültek. Mivel a brit csapatok közeledése a város felmentésével fenyegetett, a támadást 1885.január 26-ra tűzték ki. Steward közben Metemmeh felé nyomult előre és január 19-én Gubatnál támadták meg. Az ütközetben halálosan megsebesült és a parancsnokságot Sir Charles Wilsonnak adta át. Ő január 21-én érte el a Nílust és találkozott négy gőzhajóval, amiket Gordon küldött ki Kartúmból azzal a kéréssel, hogy hozzanak támogatást. Gordon január 14-i jelentésében közölte, hogy még 10 napig tudná tartani magát, ha nem érkeznének meg a brit csapatok.

A mahdisták tudtak a közelgő felmentő seregről. Január 26-án ezért 50000 mahdista támadásba lendült. Az iszlám hadsereg bevárta a Nílus tavaszi áradásának visszavonulását és ezután támadta meg Kartúmot csonakokban a gyengén védett folyó felőli oldalon. Hajnali három óra körül törtek be a városba, Gordont a kormányzói palota lépcsőjén ölték meg. Gordon levágott fejét, mint győzelmi trófeát kitűzték a mahdista táborban. Wilson két nappal később érkezett meg Kartúmba Gordon két gőzösével, de csak azt tudta már megállapítani, hogy minden segítség elkésett. Kassala és Sannar is nemsokára elesett. 1885. őszén egy mahdista sereg Muhammed el-Kheir parancsnoksága alatt elérte az egyiptomi határt. 1885.december 30-án harcba bocsátkozott a Sir Frederick Stephenson vezette egyiptomi csapatokkal. Az egyiptomi hadsereg a brit csapatok támogatása nélkül itt vívta ki első győzelmét és megállította a mahdisták előnyomulását. A mahdista állam ezután megkezdte terjeszkedését dél felé.

Harc a Vörös-tenger partján

A Gordon megmentésére küldött brit csapatok vereségének elismerése óriási presztizsvesztést jelentett volna a brit birodalom számára. Azért, hogy ezt megakadályozzák és azért, hogy a mahdisták Egyiptom elleni támadásának gátat vessenek - amitől Wolseley a leginkább tartott - Graham tábornokot a Vörös-tengernél 13000 emberrel Osman Digna ellen vezényelték. Ezenkívül a tábornok feladata volt az előrenyomulás a Nílus mentés Barbaron túlra, továbbá egy vasútvonal megépítése Barbar és Sawakin között, hogy a két város közötti kapcsolatot biztosítani lehessen. Ennek a vasútnak kellett támogatnia a katonai előrenyomulást. A vasútvonal építésére a Lucas & Aird cég szerződött. De Szudán meghódítása a továbbiakban nem volt a brit politika célja. 30 km megépítése után azonban a vállalkozást feladták. Az oroszok felvonulása az afgán határon a brit csapatok kivonását követelte Szudánból. Nagy-Britannia a következő tíz évben felhagyott a kísérletekkel, hogy Szudánban előretörjön, tevékenysége néhány támaszpont megtartására korlátozódott. Csak Sawakin lett megerősítve az indiai gyarmati csapatokkal és Wadi Halfa az egyiptomi határ közelében maradt a britek által megszállva.
1886.augusztusában Kelet-Szudán főkormányzója és Sawakin parancsnoka Horatio Herbert Kitchener ezredes lett. 1887. végén Osman Digna újra megkísérelte a briteket Sawakinból elűzni és megostromolta a várost. Kitchener katonái azonban megerősítették a támaszpontot, visszaverték az ostromot és ellentámadásba mentek át. Ezzel egyidőben az egyiptomi hadsereg parancsnokságát Sir Francis Grenfell, brit tábornok vette át és 1888.december 20-án legyőzte Osman Dignát. 1891. február 19-én Tokarnál Osman Digna ismét vereséget szenvedett, fel kellett adnia Tokart és visszavonult Atbarába.

Az Omdurmani kalifátus

Harc az utódlásért

Kartúm eleste után Omdurman, amely a Nílus nyugati partján Kartúmmal szemben fekszik, lett Szudán új fővárosa. Az ostrom alatt itt volt a mahdisták főhadiszállása. Muhammad Ahmad itt halt meg 1885.június 22-én tisztázatlan körülmények között hirtelen. Halála után három általa kijelölt utód harcolt a hatalomért:

veje, Mohammad al-Scharif, akit támogatták az asrafok, Muhammad Ahmad rokonai;
Abdallahi ibn Muhammad, Muhammad Ahmad közeli bizalmasa,akit a Taascha-Baggara törzs támogatott;

Ali wad Hilo, aki Muhammad Ahmad jámbor követőinek képviselője volt, akik a mahdista tanok miatt csatlakoztak a mozgalomhoz. Ő nem rendelkezett saját haderővel.

Az asrafokat, Muhammed Khalid, Darfúr helytartója nyerte meg magának, aki seregével Omdurman ellen vonult. Abdallahi saját haderejét küldte ellene és Mohammed Khalidot sikerült elfognia. Abdallahi Karúmot, az asrafok fellegvárát feladta,és mint a vidék kormányzója saját kíséretét vetette be. 1889-ben majdnem bekövetkezet az asrafok felkelése, amit Ali wad Hilonak sikerült megakadályozni, aki a kalifák közötti kiegyezést kereste és közvetített közöttük. A hatalmi harc 1892.márciusában ért véget, amikor Abdallahi ibn Muhammad Mohammed al-Scharifot elfogatta, a hatalmat magához ragadta és egyedüli kalifa lett.

A mahdista állam

Abdallah ibn Muhammednek sikerült az egész területet a nyugati Darfúr tartomány és a keleti Sawakin között (Sawakin várost kivéve, amelyben egy brit garnizon volt), illetve az északi Dungula és a déli Bahr al-Ghazal között ellenőrzése alá vonnia.
Omdurmán fővárossal jött létre a mahdista állam, amelyben a hagyományos muszlim politikai rendszert igyekeztek ötvözni a brit kormányzás hasznosíthatónak ítélt elemeivel. Az állam élén a kalifa állt. Az új állam törekedett az önellátásra, az ipar fejlesztésére állami manufaktúrákat létesítettek. Az iskolarendszer az iszlám vallási iskolákra (khalva), az ítélkezés az iszlám vallásjogra (saría) épült. Állami irattárat és pénzverdét is létrehoztak. A rabszolgakereskedelmet újra megengedték. Csupán a rabszolgák exportját tiltották. Mivel a mahdista hadseregben sok rabszolga szolgált, az export tilalom oka főként az volt, hogy megakadályozzák a hadsereg meggyengülését. A dzsibbának a viselését már Muhammad Ahmad kötelezővé tette.

Ez lett a mahdisták egyenruhája. A Mahdi ezzel az első győzelmek után a költekezési hajlam elterjedését akarta a követői között megelőzni. A dzsibba egy térdig érő, fehér ingből, bokáig érő nadrágból és egy turbánból állt. A lyukakat színes foltokkal javították ki. Abdullahi kalifa alatt a Mahdi-mozgalom elvilágiasodott. A mahdisták ugyan visszatértek az egyiptomi megszállás előtti, eredeti, misztikus iszlám vallásgyakorlathoz, a sahada, az iszlám hitismeret kibővült egy formulával, ami a Mahdit az imába foglalta. A hadzs, az iszlám zarándoklat Mekkába, a Mahdi sírjához történő utazással lett pótolható.

A mahdisták fenntartottak egy gőzhajókból álló folyami flotillát, a fegyvergyártáshoz egy manufaktúra-rendszert és egy telegrafhálózatot. De összességében az ország a gazdasági hanyatlástól szenvedett. Emiatt és a mahdista uralom közepén bekövetkezett éhínség miatt a lakosság ebben az időben erősen fogyatkozott.

A mahdista hadsereg

A mahdista hadsereg 800-1200 fős, erős egységből szerveződött. Minden egység három harci alakulatból, lándzsásokból, lövészekből és lovasokból és egy adminisztratív egységből állt.

A Mahdi-felkelést főleg két csoport támogatta: a baggarák voltak a legfontosabb csatlakozók. Ők öltöztek dzsibbába. A másik fontos csoport volt a bedsák. Ezek több törzsre oszlottak. Ezek közül az egyik a hadendoa volt. Nomádok, akik a Vörös-tenger szudáni partvidékén élnek. A hadendoák hosszú, göndör hajat hordtak, amit vajjal kentek be és feltűnő hajviseletük miatt „fuzzi wuzzi”-nak hívták őket. Osman Digna is hadendoa volt.

A Mahdi-felkelés kezdetén majdnem minden mahdista csak hosszú lándzsával, széles fa pajzzsal, karddal és tőrrel volt felfegyverkezve. A hadjárat során kb. 21000 lőfegyvert zsákmányoltak az egyiptomi hadseregtől. A végén a mahdista sereg 11 tüzérüteg felett rendelkezett, ütegenként 6 ágyúval. A 156 tüzér az egyiptomi hadseregben kapott kiképzést.

A hadsereg elhelyezkedése és szervezete 1896. körül:

Omdurmanban: 15000 lövész, 45000 lándzsás, 3500 lovas, 46 ágyú

az egyiptomi határnál: 4600 lövész, 8000 lándzsás, 1200 lovas, 18 ágyú

Kelet-Szudánban: 6900 lövész, 1100 lándzsás, 2150 lovas, 4 ágyú

Nyugat-Szudánban: 6000 lövész, 2500 lándzsás, 350 lovas, 4 ágyú

Dél-Szudánban: 1800 lövész, 4500 lándzsás. 3 ágyú

Felkelések nyugaton

A Mahdi utódai között kirobbant hatalmi vetélkedésben az egyiptomiak által eltávolított Muhammed Khalid fur-szultán családja mint szövetséges került újra bevetésre. Muhammed Khalid fogságba esése után Jussuf Ibrahim fur-szultán a függetlenséget követelte. Abdullahi Osmad Adamot, Kordofan kormányzóját küldte ki, aki két csatában legyőzte a felkelőket. Jussuf Ibrahim a Marra-hegységbe vonult vissza, ahol megölték. Testvérét, Abu Kairatot kiáltották ki ezután Darfur szultánjává.

Nyugat-Szudánban Ahmed Abu Jummaisa nyilvánította magát az új Mahdinak a mahdisták között terjedő elvilágiasodás elleni harcban. Szövetségre lépett Abu Kairat fur-szultánnal. Abdullahi újra sereget küldött Osman Adam vezetésével. 1889. február 22-én El Fascher mellett került sor az összecsapásra. Ahmed Abu Jummaisa himlőben megbetegedve, haldoklott, már nem tudta a hozzá csatlakozottakat inspirálni. A felkelést leverték.

Ám, amikor a kalifa a nyugati szavannavidék törzseit Omdurmánba akarta telepíteni erőszakkal, a kitört lázadások meggyengítették a mahdista államot. A britek 1896-98. években vezetett hadjárata Kitchener tábornok vezetésével a mahdista állam katonai erejére döntő vereséget mért. 1889 januárjában Szudán Angol-Egyiptomi Szudán néven brit-egyiptomi kondomínium lett.

Források:

Magyar Nagylexikon. Magyar Nagylexikon Kiadó 2001.
Ezerarcú világunk: Afrika. Dunakönyvkiadó 1994.
Az emberiség krónikája. Officina Nova 1990.
Világtörténelmi kisenciklopédia. Kossuth Könyvkiadó 1973. " [/size10]