Hatos Márta

 

        Elégve

 

 

Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát...

Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.

Szived riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.

A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szived fölé.

Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,

Belőled születek halok meg én,
Efemer lángod egekig ér.
Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.

Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.