Csak nézem, ahogy pattog az eső tavam lapulevelein. S oly kitárulkozva ékes hófehér ruhájában az a számtalan rózsa, melyet mintha tündérek varázsoltak volna a kékben játszó, lassú vízhullámokra.
Szürkére borult fellegemben az álmok most mind elém szállnak. Beléjük markolhatok, tenyeremből fújhatom csillámló könnyedségüket. Ezúttal még az sem zavar, hogy ruhám lassan átázik a kövér vízcseppek súlyai alatt. Friss és annyira hideg, hogy mellkasom köré fonódott karjaim sem védenek. Hagyom, hogy arcom vonalában patakok csobogjanak, s kissé hunyorgó szemeimmel örvendezve állapítom meg, azok a virágcsodák mind nekem nyíltak.