(Hart Crane (1899-1933) költészete nagyszabású torzó. Mégis, élet és mű a modern lét, az amerikai művészsors jelképévé vált. Crane tudatos magarombolásának és teremtő lázának kettőségében élt élete legendává avatta a befejezetlenségében is teljes és zártságában is töredékes művét. Whitman örökségét kívánta folytatni, és Eliot művészetét tagadva továbbépíteni, amikor A híd című versciklusában Amerika lírai eposzának megkomponálására vállalkozott. A brooklyni híd szimbólummá emelt töretlen íve, ez a tökéletes forma, amely egyesíti magában a kör és egyenes, véges és végtelen ellentétét:

a múltat és a  jövőt, a földit és mennyeit kapcsolja össze.

Crane szaggatott, töredezett nyelve, önkényes képzettársításai a költő merész eljárásából fakadnak: nem csupán a külvilágot fogalmazza meg ily módon, újszerű összefüggéseket fedezve föl, hanem a képzelet működését is megfigyeli és kifejezi a külvilág kategóriáit felhasználva. Crane életműve a huszadik századi angol nyelvű líra egyik csomópontja, mindazt egybesűrítette, ami a korban elevenen hatott, kisugárzása pedig a háború utáni beatköltőkig, vallomásos iskolákig is elért.

 

 

Hart Crane

 

A Híd (részlet)

 

A BROOKLYNI HÍDHOZ

 

 

Hány hajnal még, hűs fodrú öröke,

Sirályszárny, még hány hull alá s bukik rá,

Fehér gyűrűs tolongás, tornyosan,

Láncos öböl-víz felett társ Szabadság –

 

Majd mindig-ép ívvel hagyják szemünk

Terét, jelenések, akár vitorlák,

Maguk lapozván el s el egy-egy ábrát –

Napunkét, mely liftként zuhan velünk…

 

Mozikban így! a panoráma trükkje!

Tömegek villódzó jelenetet

falnak, még épp ott, ám tovább is űzve,

A vászon marad, jönnek új szemek;

 

S Te, át a kikötőn, mérték ezüstje,

Mintha napfény lépne, nem tékozolva,

Egy kis mozgást mindegyre visszafogva

Benned, őrizve szabad-létedet!

 

Padlászugból, föld-mélye cella-lyukból

Jön egy őrült, korlátodig rohan,

Megimbolyog, rikolt már ing-vitorla;

Egy poén, s megy némán a karaván.

 

A Wall Streeten tartódról délbe hulló

Égi acetilén tépőfoga;

Estig felleg-fúró daruk forognak…

Kábeled atlanti csend sóhaja.

 

S díjad sötét, mint a zsidó mennyország…

Nemességet osztasz, oly névtelent,

Mit idő nem oszlat: remegve jár át

Büntetéshalasztás és kegyelem.

 

Ó, hárfa és oltár, döngölt dühé

(Zengő húrjaid hogy hangolja eszköz!),

Próféta-panasz konok küszöbe,

Pária-imák s imádó-sikolyok közt;

 

Forgalom-fény érinti újra gyors, ép

Kifejezésed, tiszta csillag-éter,

Gyöngy ösvény-szegélyed – tömény öröklét:

S láttuk, hogyan állsz, karodban az éjjel.

 

Árnyadban a rakparton várakoztam;

Árnyékod sötétségben tiszta csak.

A várad izzó parcellái tűnnek,

A vas évet temetik már havak…

 

Ó, Álmatlan, mint a folyó alattad,

Tengeren ív, álma a prérifűnek,

Szállj le mélyünkbe néha, kölcsön ajkad

Egy-egy égbolt-mítoszod istenünknek.

 

(fordította Tandori Dezső)