Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?

 

 

 

 

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot?

 

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt?

 

 

 

 

 

Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár, hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e a párnád,
millió béka a muzsikád,
imbolygó bagoly kedves barátod,
nyárson sült keszeg a vacsorád?

 

 Fürödtél-e már csendben és fényben,

 

este, ha lobban a néma tűz,
s a nádas felett átszáll az álom,
s rádsóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.