Dióhéj:NemlétAzt mondják, van valahol egy pont a lét és a nemlét határán, ahol világossá válnak a dolgok. Érzékelhető a fontos és kevésbé fontos közötti különbség. Átkozottul könnyű átlépni a mezsgyén. Visszatérni nincs lehetőség, csak visszanézni a határig, a határon túlra. Persze a dolgok ugyanolyanok maradnak, mert ideátról szemlélve lehetetlenség másnak látni őket, mint akkor. Akkor. A kétségbeesett zuhanás előtti pillanatról van most szó, amikor nem tudod elviselni már a létet, amikor az értetlenség marja az ereidet, amikor a könnyeid már torkodba száradva gombóccá dagasztották a gégédet és vágysz a semmire, a zihálás lecsillapodására, most már bármi áron. Az örök csend birodalma. Az örök nemlét birodalma.
Az örök visszanézés és az örök gondolkodás birodalma. Lehetne mondani, már okafogyottá vált a gondolkodás, és egyáltalán, ugyan hogy volna lehetséges ebben a tündöklően utálatos nem levésben? Talán mégis. Szavak nélkül, csak úgy bent, a megjelenítés és a formába rendezhetőség lehetősége nélkül. Azt is mondják, a halál pillanata fontos, fel is szokták jegyezni az időpontját.
Azt a bugyborékoló fájdalmat, amit a haldoklás tudata okoz, még sehol nem láttam lejegyezve. Igaz, nem is kutattam, hiszen ha ilyesmibe botlik az ember, illedelmességet színlelve sajnálkozik, valójában iszkol, messze-messze a kívülállóság és az örök fiatalság megnyugtató önámításának harsonáit szétküldve pórusaiba. Nem is lehetne jól leírni vagy megfesteni ezt az állapotot. A sár tud hasonlóképpen bugyogni. Elveszel benne és merülsz, minden egyes nyelés csak kapálózás ebben a sűrű, fojtogató anyagban. A természetét mindenki ismeri. Egyre inkább merülsz benne, tudod, hogy jobban merülsz, mégis tovább kapálózol. Azt mondják, ösztön, hiszen ki akarna benne maradni? Ki az, aki el tudja hinni fuldoklása közben, hogy csak várnia kell - nyugodtan? Istenem, milyen nevetségesen szánalmas a gondolat, hogy amikor éppen a halálodtól rettegsz, nyugodt maradj!
Figyelem azokat, akik ideát vannak. Egytől-egyig meg vannak róla győződve, legközelebb nyugton maradnának. Nem, ők aztán nem kapálóznának. Nem hiszek nekik. Hoztam magammal egy kis sarat. Életszaga van. Bűzlik, mondják rá ők, akik nem kapálóznának. Persze, gondolom magamban. Mert ti még éltek mindannyian. És ez azt jelenti, legközelebb is kapálóznátok. Én is kapálóznék, minden porcikám és minden idegszálam tiltakozik a sár bugyogásától, a rothasztó, életszagú sár fojtogatásától. Ezért is maradok ideát. Nem mintha vissza tudnék menni, nem mintha indulnának visszafelé csónakok és nem mintha egyáltalán indulnának is, nem tartanék a révész rémséges haragjától. Odaát volt egy mondás, amit nagyon szerettem. Jobb valami nagyon fontos dolgot elveszíteni, mint soha nem is birtokolni.
Talán nem is sár volt. Talán forrásvíz, valami kristálytiszta áttetsző szerkezettel, amit csak én nem láttam át. Egy biztos: életszaga volt, ami ideát is érződik.
|
