Úgy látszik, Révay itt nem tényleges, hanem transzcendentális síkon közelítette meg a kérdést, s arra célzott, hogy azok a területek, amelyek egyszer a Korona főhatósága alatt álltak (e tekintetben a magyar Szent korona a világon egyedülálló), azok egyszer s mindenkorra a Korona, azaz a Magyar Birodalom részévé, a korona mint szakrális fő alárendelt tagjaivá váltak. A következő gondolatai is erre utalnának:

"A leg­kevésbé sem látszik csodának, hogy a régi magyarok az ország pompázó virágkorában nem akarták a Szent Koronát Budán, a királyi székhelyen, az ország felséges fővárosában őrizni (a Birodalom és más országok pél­dájára, melyek koronájukat szintén nem hagyják a királyok hatalmában, hanem vagy szent testületekre bízzák, vagy erődített és titkos helyekre rejtik), hiszen oda majd minden nemzet mindenféle népsége ellátogatott, és mint az már lenni szokott, akkora embertömeg, sokféle tevés-vevés, forgalom közepette gyakran keletkezett pártütés, támadt súlyos veszede­lem; attól tartottak, hogy ott a királyi homlok szent ékessége, amelynek akkora fontossága van, kárt szenvedne. Ezért az emberi szemtől és az emberek tömegétől távol, nyugodt, biztos, természettől rendelt, erődí­tett, magas hegyen fekvő, szinte égi otthonban, Visegrádon helyezték el. S méghozzá olyan gonddal és vigyázattal, hogy sem a Szent Korona őrei­nek nem volt szabad oda bármikor belépni, sem másoknak nem engedték, akiket a szent felségjelvény tisztelete arra indított, hogy hajlékát leg­alább a küszöbről köszöntsék."