2. rész

 

 

KÁROLY KIRÁLY BEVONULÁSA BUDA VÁRÁBA ÉS A KIRÁLYNŐK GYÁSZA

 

Amikor Károly király látja, hogy az előkelők csoportjai körülötte raj­zanak, és a fecsegő nép az ő pártjára áll, és hogy a királynőket nyíltan gyalázkodásokkal illetik, ravasz módon valami ország kormányzói címet vesz fel; ezen a címen bevonul a királyi várba.

 

Károly király átkos cinkosai pedig a férfi király nevével visszaélve, a kisebb nemeseknek és a közemberek sorából való népnek ezt mondo­gatták: "Ez az ország bőségesen meg van öntözve a mi vérünkkel; tapasztaltuk, hogy a tűzvész mindenfelé elpusztította az épületeket. Nos, nem is annyira a saját érdekünk, inkább a közérdek keltette bennünk a vágyat, hogy ehhez a Károlyhoz forduljunk menedékért, aki a mi ki­rályaink törzséből sarjadt. Ekkora feladat terhét merészeltük - bízva bennetek - a vállunkra venni, abban a reményben, hogy ami nekünk tetszik, nektek is tetszeni fog. És ha a nagy teher súlya alatt elhagyna erőnk, a ti segítségeteknek kell ezt kipótolni. Tudjátok ugyanis, hogy államunk a belső csapások következtében meggyengült; rendbehoza­talára és az országot külső támadásoktól való megvédelmezésére pedig ez a férfiú alkalmasabb, mint egy asszony."

 

Ezt mondogatták széltében-hosszában. így azután a félrevezetett nép mintegy önmagának szerencsét kívánva mondogatta: "Meddig nyom még bennünket ez az asszonyi iga? Veszélyes dolog egy olyan király, akinek asszony a neve! Ezt a Károlyt a Mindenható az égből küldte hoz­zánk. Azt akarjuk, hogy ő legyen a király, mert férfi." Ilyen ordítozással ostromolta a szemtelen tömeg a város magas palotáit, és ezek a nyug­talanító mendemondák megrontották még a királynőket is. Ennek kö­vetkeztében a királynők nem kis riadalomban, rettegve és remegve féltek, hogy megfosztják őket királyságuktól és egyszersmind életüktől is. Az öregebb királynő tehát szíve mélyéből feltörő sóhajok között a következő szavakat mondta: "Magyarország hálátlansággal emlékszik rólunk, hiszen elfelejtkezvén a néhai Lajos király hatalmas érdemeiről, leányának ilyen hálátlan jutalommal fizet."

És elősoroIván ezeket és sok más panaszait, szeméből előtörő kön­nyekkel öntözi sápadt orcáját.

 

Károly király pedig a nép kegyében elbizakodva sóvár módon ráveti magát az ország gyeplőire, és mintha békét akarna teremteni, megbe­szélést hirdet ravaszul, és összehívja az összes nemeseket a várba. A vár kapuit olasz őrséggel erősíti meg. Volt is a nép között ékes szavú rá­beszélés! A király párthíveinek javaslatára, néhány hű ember kivételével az egész megvesztegetett nép ígéretet tett rá, hogy neki adják át Magyar­ország jogarát, és ebbe a hű emberek is beleegyeztek - félelemből. Egy kíméletlen hírvivő aztán a válságos helyzet hevében ilyen szavakkal tört ki a királynőkre, közölve velük a kíméletlen határozatot: "Legyetek megelégedve vele, hogy eddig uralkodtatok; ezzel is csak Isten és a mi jóvoltunkból dicsekedhettek: a továbbiakban mondjatok le békés szív­vel koronáról és a kormányzásról. Nem akarjuk, hogy ezután asszony parancsoljon nekünk. Jog szerint nem is illet meg benneteket a király­ság: nők vagytok, és Magyarország rajtatok kívül még nem tisztelt meg nőket királyi címmel. A ti okosságotok nem elegendő ilyen nagy ország kormányzására. Férfi dolga ez! Megmutattátok ennyi idő alatt, hogy az ország nehéz ügyeinek intézésében mennyit ér a törékeny nem értelme és karjának ereje. Amit mondtam, az ország akarata! Célszerű tehát a kö­zösség akaratának engedni, főként olyan akaratnak, amely meg nem másítható."

 

E szavakra a királynők, mivel erőt vett rajtuk az asszonyi gyöngeség, érzékeiktől és erejüktől megfosztva összeomlanak, a halálos rettegéstől megsebezve alig tudják magukat tartani, hogy össze ne essenek. Mivel az anya hallgatott, a leány könnyekre fakadva ezeket a szavakat mondta: "Atyám koronájáról, amely jogszerűen illet engem, nem mondhatok le; ami a ti akaratotokat illeti, hát csak menjetek azon az úton, amelyre rá­léptetek: egy asszonynak nincsen hatalma, hogy ekkora tömeggel szem­beszálljon. Csak arra kérlek benneteket, hogy néhai atyám érdemeit te­kintve - ha ugyan becsülitek még valamire - legalább életünket hagyjá­tok meg, és engedjétek, hogy Magyarországot száműzöttként elhagyva férjemhez mehessek."

 

Az anya pedig, mivel egyáltalán nem volt megelégedve leánya vála­szával, így szólt a követhez: "Kedves fiam, súlyos hírt hozol számunkra. Az asszonyi ész fogyatékossága nem engedi, hogy olyan gyorsan vála­szoljunk, amint kívánod. Menj, és mondd meg azoknak, akik hozzánk küldtek, hogy a rád bízott dolgot teljesítetted. Mivel Károly király, aki­nek az ügyében jársz, és mi magunk egy és ugyanazon palotában va­gyunk: azt, amit válaszolunk neki, személyesen mondjuk majd el."

Amikor a követ eltávozott, a királynők jajgatásban törtek ki; ezt a követ jelenlétében is alig tudták már visszatartani. Egymás karjába omolva kölcsönös könnyhullatások között egyre csak sírtak. Nem is ju­tottak hozzá, hogy beszéljenek egymással, vagy hogy a friss fájdalmak miatt újból panaszolkodjanak, mert zokogás fojtogatta a keblüket. Só­hajtoztak és könnyeztek a királynő termében tartózkodó udvarhölgyek is. Végül a sok búsulás után az öregebb királyné ezeket a szavakat mondta, miközben a leánya hallgatott: ,,Ó, te Mindenható, özvegyek és árvák védelmezője! Miért felejtkeztél el igazságosságodról? Miért késik a bosszúd e hálátlan útonállóval szemben, aki a saját véréből való szeren­csétlen asszonyokat, a szent méltóságuknál fogva is tisztelendő anyát és nővért, magas trónusukról elűzni, s egyszersmind a jog szerint nekik adott jogartól igyekszik megfosztani."

Befejezvén szavait, a szeméről még le sem törölt könnyek árja két­szeresen ömlik. Majd az arcát elárasztó sok könny áradata után, az as­szonyi dühkitörés már csillapodván, így szólt leányához, aki állandóan csak sírt: "Kedves leányom - szólt -, ez a hitszegő útonálló erővel bir­tokában tartja már a te királyságodat, és a kedvező sikerben bizakodva már nyíltan követeli a koronát, s azzal fenyegetőzik, hogy kiontja a mi ártatlan vérünket. Hogy tehát az új királynak örvendő tömeg hirtelen haragtól felingerelve ne rohanja meg egyszerre a királyi lakot, s hogy mi vérünkben ázva ne fosztassunk meg egyszerre a királyságtól és éle­tünktől is: hagyjuk e félelmetes ügyet, és húzódjunk félre az elkövetkező szerencsétlenség elől. A magyar nép dühe néha a habzó szájú vadkan dühét és a tenger hatalmas dühöngését is felül szokta múlni: sem a tiszt­ségünk, sem a nemünk, sem a méltóságunk és érdemeink iránti tisztelet nem biztosít számunkra kegyelmet. Ez a nemzet ugyanis az alázatosság külszíne alatt büszke főt hordoz a nyakán. Ebben a nagy válságban elég, ha meggyötört lelkünket megmentjük valahogyan. Az elvesztett király­ságot, ha életünk megmarad, a szerencse kedvező fordulatával még vis­sza szerezhetjük: Isten igazságossága megfizet minden rosszért."

 

A leánya erre fátyolos és zavart hangon így felelt: "Jaj nekem, drága anyám! Királyi ölben születtem, atyámtól örökölt királyi méltóságban tiszteltek, és már fel is nőttem: inkább kívánnék az életemtől megválni, semmint jogaromtól megfosztva s idegen fedél alatt élni!"

 

Ekkor az öregebb királyné ismételten sóhajtozva így szólt a leányá­hoz: "Királyság, hatalom és vagyon nem kívánság szerint jut osztály­részül valakinek: mindezeket a kedvező szerencse adja. Száműzetés, bi­lincs, szegénység, gyász és a halálnak számtalan válfaja: mindezek az emberi sors velejárói. Amit tehát a mindenható sors ad nekünk, visel­jük el béketűrő lélekkel mindaddig, amíg a kedvező szerencse, mely felől nincs kétségem, vissza nem tér hozzánk."

 

E szavak után ruhájával felszárította könnyező szemét, Károly király­hoz megy, és kedveskedő csevegéssel így beszél hozzá: "Magyarorszá­got - szólt -, ezt a büszke és féktelen nemzetet asszonyi kéz nem kor­mányozhatja; vedd át őseid királyságát; rád száll az uralkodói jogar; használd ki tehát helyzetedet azzal a kéjes örömmel, amely vezérelt!"

 

A királynénak ez a válasza, amelyet Károly királyhoz intézett, nyom­ban elterjedt városszerte, és minden utcán visszhangzott az a hamis hír, hogy Lajos király leánya önként lemondott a koronáról.

 

 

KÁROLY KIRÁLY MEGKORONÁZÁSA

 

Károly a királyné válaszának nagyon megörül, és most már nem halasztja a dolgot, hanem az előkelők gyülekezetétől és a köznép csoportjaitól kísérve Székesfehérvárra siet, hogy az álnoksággal elragadott koronát minél előbb elnyerje.

Ez a város egy mély fekvésű síkságon van. A természet a falakon kívül, amelyeket nem tudom, ki épített, ingoványos vizekkel, körös-körül elterülő mocsarakkal meg mocsaras nádasokkal védi ezt a várost. Nem kevéssé díszíti ezt a várost egy kőből épült magas templom, a város kö­zepén. Ebben a templomban van a néhai királyunknak, Istvánnak tisz­teletre méltó teste, aki Magyarország első királya volt, s aki a szent hit küszöbére vezette s megtérítette a magyar nemzetet, megsemmisítvén a régi istenek bálvány képeit. Mindig ebben a templomban szokták meg­kapni Magyarország királyai az ország első méltóságát és a végtisztesség utolsó kíséretét.

 

Ebbe a templomba Károly nem úgy lépett be, mint Magyarország régi királyai, aranytól ragyogva és békés ruhákba öltözötten; iszonyú fegy­veres őrségtől körülvéve jött ide. Jelen vannak a királynők is, akiket iderendeltek a kegyetlen látványosságra. Ezek előbb a szent oltárokat járják körül, majd Lajos király sírkápolnájába lépnek be. Amikor meg­pillantják a kegyes király márványszobrát, szívük csaknem meghasad, és a hideg követ átölelve sokáig csókolgatják a szomorú képmást, a vö­rös márványt elárasztják könnyeik záporával. Végül, miután szívük el­telt a szomorúsággal, haragjukat és sóhajaikat bezárják szívük mélyébe, és felszárítva könnyektől nedves orcájukat, és egyúttal mély fájdalmu­kat is elrejtve, képmutató arckifejezéssel felmennek a felső szentélybe.

 

Már a szent palásttal borítva, az előkelőségektől közrefogva ott állt Károly, és miközben a papság a titkos értelmű isteni igéket énekelte, az esztergomi érsek, kezében tartva a királyi koronát, hangos szóval, ahogy szokás, háromszor megkérdezi a népet, vajon akarja-e Károlyt ki­rályának. Amikor aztán egyesek a párthívek ösztönzésére, mások meg félelemből felkiáltottak, hogy akarják: felkente őt királlyá, és miközben a papok ünneplő torkából harsogtak a himnuszok, a fejére teszi a szent koronát. De csodálatos dolog! Aki előbb még állítólag mindenkinek tetszett, úgy látszott, hogy senkinek sem tetszik, amikor az óhajtott célt elérte. Ugyanis a tömeg sajnálni kezdi a trónfosztott királynőket, a fő­embereket pedig, e gaztett szerzőit, láthatóan mardossa a belső lelki­furdalás. Ezért aztán nem volt vidám zajongás, sem dicsőítő ujjongás, ami egykor a koronázási ünnep menetét kísérni szokta. A királynők hívei pedig égtek a vágytól, hogy megöljék a hálátlan bitorlót, hogy Isten szent templomát beszennyezzék vérével, sőt bosszúálló lelküket a király vérében megfürdetve, ezer sebet osztva csillapíthassák.

 

A király számára rosszat jelentő csodajelek nem hiányoztak! Mertamikor a szokásnak megfelelően az ünnepélyes szentmise után királyi büszkeséggel, a főemberek csoportjától kisérve kilép a templomból, hogy az aranytól csillogó lóra szálljon, Szent István híres lobogója, amelyre egykor a királyság legelső napja bizakodva nézett, s amelyet annyi éven keresztül kegyes tisztelettel megőriztek a jövendő királyok számára: ez a lobogó, amint előtte vitték, beleakadt az ajtósarok borításába, darabokra szakadt, és a jogart csalárdul magához ragadó királyt méltatlannak jelezte. Amikor pedig gondtalanul a budai várban tartóz­kodva büszkélkedett új méltóságában, gyászos csodajelekkel rémíti őt az Isten a magasból. Ugyanis az őszi időszak kellős közepén egy nap­kelet felől kerekedő, óriási tömegű ijesztő felhő támadt, amilyenre a le­tűnt nemzedékek között egyetlen öreg ember sem emlékezett Magyar­országon, és igen sűrű zápor kerekedett belőle, viharos szelével, zúgá­sával és hatalmas üvöltésével megrengette és remegésbe hozta a magas tornyokat és a kiemelkedő házakat, és a tetők magas csúcsait leszakítva, magával sodorta a levegőbe. Borzalmas még elmondani is. Amikor már három napja haragosan dühöngtek a vízzel terhes felhők és a hatalmas erejű szelek, az emberek azt hitték már, hogy örök káoszba tér vissza a világ.

És aztán, királyi díszének leáldozása idején, csaknem közvetlenül éle­tének váratlan romba dőlte előtt megszámlálhatatlan sokaságú holló jött és telepedett le a királyi palota tetejére. Sem emberi erő, sem ügyesség nem tudta őket elűzni, csapatosan szállongva repdestek a vár területén, és ijesztő károgásukkal az eget és az emberek fülét is rémülettel töltötték el. Csőrükkel egymás ellen fordulva sebeket vágtak egymáson, testük­ről kölcsönösen kitépdesték a tollakat, és a fekete tollakat meg a királyi lak tetejét piros vérükkel összevissza vérezték.

 

Ezek a csodajelek megrendítették Károlyt, és bár érezte, hogy a fe­nyegető végzet súlyos előjelekkel rémítgeti, mégis a jövő reményébe ringatta magát, és úgy tett, mintha észre sem venné mindezt.

 

 

KIS KÁROLY HALÁLA ÉS PUSZTULÁSA

 

Eközben Erzsébet királynét, miután magas méltóságának csúcsáról letaszíttatott, súlyos keserűség gyötri, és az imént elvesztett királyság után vágyakozva meg a bosszúállás dühétől égve, burkolt cselszövéssel akarja visszaszerezni a tőle álnok csalással elvett hatalmat. Garai nádor sugalmazása is segítette. Nála jobban senki sem sajnálta a magas méltó­ságuktól megfosztott királynőket. Részint a királynők iránti tisztelet indította erre, részint Lajos király érdemeit is a szívén viselte. Ekkora merészséget kívánó gonosztett elkövetésére képtelen egy nagylelkű asszony; a nádor vette rá a királynét Károly meggyilkolására, és azt mondogatta, hogy van neki egy embere, aki fegyverrel merészen rá­támad a királyra.

 

Volt ugyanis a nádor környezetében egy nemes származású, testben ­lélekben bátor ember: Forgách Balázs volt a neve.  Korunk nem ké­telkedik abban, hogy az ő nemzetségéből származnak Gimes várának ugyanezen a néven nevezett urai. A királyné és a nádor egyezséget köt vele Károly megölésére, és ahogy némelyek mondják, állítólag az emlí­tett Gimes vára volt a merénylet jutalma Forgách Balázs számára.

 

Miután tehát a királynő és a nádorispán közt titokban egyezség jött létre, hogy megtámadják a királyt, keresték az utat-módot, hogyan hajtsák végre ezt a nagy horderejű dolgot a legbiztosabban. Ezért a ná­dor azt híresztelte ravasz fogással, hogy leányának a közelben tartandó menyegzőjére kell mennie: ezt színlelve új katonákkal véteti körül ma­gát, és a külső szárnyakon is figyelmezteti a hű embereket, akiknek fájt a királynékon esett sérelem, hogy a király ellen lázadás fog kitörni, és már elő vannak készítve a fegyverek is. És mikor már úgy látták, hogy fel­készültek a nagy gonosztettre, a nádorispán kioktatja a királynét, hogy koholt ürüggyel hívja meg a királyt termeibe.

 

Február hó hideg napjai voltak, és közeledett annak a szent szűznek az ünnepe, akinek, mint mondják, Krisztus a saját rózsáskertjéből küldött rózsákat és gyümölcsöt. Az Úr megtestesülésének ezerháromszáz­nyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával a pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé kö­zölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Zsigmond őrgróftól; arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.

 

A szerencsétlen Károly király - a bűn sötét homálya már kerülgette - ­lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királynészállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor - mivel így álla­podtak meg - nagy csapatot hozva magával behatol a királyi várba, és miközben emberei csoportokban, ahogy meghagyta nekik, a vár kapujá­ban visszamaradtak, ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, ahol a király és a királyné tartózkodik, hogy búcsút akar venni urától és úrnő­jétől, mert másnap leánya menyegzőjére kell mennie; de vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt.

 

Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból, és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szemöldökén, a két szeme között. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és össze­csődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.

 

Károly király pedig, annak ellenére, hogy ilyen nagy sebet kapott, nem esett el, hanem felemelkedvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú és ingadozó léptekkel megindult, és a padlózaton hosszú vér­nyomokat hagyva, betegen visszament lakosztályába, ahonnan egész­ségesen jött le.

 

Erzsébet királyné pedig, megrendülve a szokatlan látványtól, lak­osztálya közepén eszméletlenül összeesett. A nádor pedig örülve annak, hogy véghezvitték a tervezett gaztettet, félelem nélkül megrohanja a vár erődítményeit, és a kapukat meg a tornyokat ismét magyar fegyveresek­kel látja el. Az olaszok pedig, amikor látják, hogy uralkodójuk nélkül és fegyverek nélkül vannak az ellenség kellős közepén, és amikor látják, hogy a királynak vére hullik, úgy gondolják, hogy biztonságosabb, ha futásban keresnek menekülést, és a várból távozva szétfutnak az egész városban, hogy fegyvert ragadva és erőben meggyarapodva visszatér­jenek királyuk megbosszulására. Észrevévén azonban, hogy a király megbosszulására senki sem mozdul, és hogy a várfokokat elfoglalták, és az ellenséges csatlósok megakadályozzák őket a várba hatolásban, az első éjszaka homályában a király párthíveitől kísérve elmenekülnek, és Itália vidékei felé tartanak.

Végül ugyanennek az éj szakának csendjében, kiemelik az ajtókat, kivonszolják a megsebesült királyt, fogolyként egy magas toronyba zárják és őrzik.

Jaj! A sors milyen játékai győzedelmeskednek az emberi nem felett! Íme, fájdalom! Egy hitvány torony zárja börtönébe most azt a királyt, aki még az imént vigyázó őrséget állított ebbe a toronyba! Isten enge­delmével ugyanis kire-kire saját vétke sújt le óriási erővel. Bárki vagy is, miért csak a kedvező sors feléd forduló arcát látod? Miért örülsz neki? Hiszen az események változásai bizonytalanok! És a végzet az eseménye­ket gyakran kedvezőtlen véggel zárja le!

 

Nos, ugyanezen az éjszakán, mélységes sötétségben a királynőnek erre a célra a szomszédságában tartogatott hadi népét, mely sóvárogva várta ezt a nagy látványosságot, beviszik a városba; alig várják a kétségtelenül beköszöntő nappal megérkezését. És amikor a Titán kocsija meghozza a pirosló hajnalt, és amikor a napnak aranyos fénye elűzi a nedves sötét­séget, a csoportosuló hadi erők bejárják a város összes utcáját, és azt kiáltozzák, hogy Mária a király, és bosszuló kézzel keményen sújtanak le Károly párthíveire. Betörnek az olaszok házaiba, és az általuk össze­hordott kincseket mohón felprédálják, és a bűnösök vérét mindenütt nagy dühvel ontják. És hogyha Horváti János bán horvátjainak erős csapatával véres küzdelemben nem keríti birtokába a Szombati kaput, ő is itt szenvedi el vétkének súlyos büntetését.

 

Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fog­ságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét.

 

Nos, mit használt a vagyon, a királyság, mit használt, hogy a fenséges királynőket megfosztottad a hatalmi jogartól? A mindenható Szerencse megtagadta tőled, hatalmas városaid ellenére is azt az egyet, amely min­den halandót megillet: a temetés végső tisztességét. Ugyanis Szent And­rásnak a már említett Visegrád vára alatt épített kolostorában jó néhány évig rothadó hullaként temetetlenül heverve az emberi nyomorúság szörnyű látványát nyújtottad, tanulságul és nagy példaként a jövendő királyoknak. Ugyanis ez a király előbb a római egyházzal is szembeszállt, és megtagadta tőle a Szicília királysága fejében járó évi hűbéradót. Ezért szerencsétlen halálának napjánál valamivel előbb a pápa az egyházi átok bilincsébe verte őt. Ez volt az oka, hogy a király tagjai szentelt földbe nem juthattak.

 

Horváth János fordítása

In: Katona Tamás szerk.: A Korona kilenc évszázada; Magyar Helikon, Bp., 1979