Thuróczi János

 

A "Kis" melléknevű Károly király szerencsétlen esetének elbeszélése és Magyarország királynőinek gyászos története

 

1. rész

 

 

THURÓCZY JÁNOS MAGISZTER ELÖSZAVA A KIRÁLYI KÚRIA BÍRÁJÁNAK ELSÖ JEGYZÖJÉHEZ, NAGYSÁGOS HASERHAG MAGISZTER ÚRHOZ

 

Általában jó volna nem kívánni másnak az osztályrészét; az idők változ­nak, az események kimenetele - mivel a szerencse vak - némelykor ho­mályba borul, és az emberi színjáték néha nem sejtett véggel zárul. Károly a világ két legnagyobb országa fölött rendelkezett,  és hatalma egész Itáliát rémülettel töltötte el: de mivel nem elégedett meg a saját határaival, a szerencsétlen vérével együtt a lelkét is kiadta, s végül még a temetés végtisztességétől is megfosztva, hosszú időn keresztül teme­tetlenül kellett feküdnie a puszta gyepen, a rothadás bűzét árasztva. Így sújt le - fájdalom! - a végzet villáma a felséges királyokra, a világ uraira, és így igazgatja ama mindenható az ő dolgaik folyását.

 

Arra kértél, igen kedves Uram, hogy írjam meg ennek a Károlynak szerencsétlen esetét: erőimet meghaladó terhet raksz vele gyenge vál­lamra; nem arra alkalmas tehetségnél kopogtattál! A királyok nagyszerűtettei ugyanis nem kisszerű írókat kívánnak, és a nagy hírnév nem találja örömét az egyszerű előadásmódban. Mégis, a figyelmesség arra késztet, hogy engedelmeskedjem óhajodnak, és meghajoljak kívánságod előtt, leginkább azért, hogy hálátlannak ne ítélj. Hozzákezdtem tehát nagy bátran, nem azért, hogy mindenki óhajának, hanem csakis a te akaratod­nak eleget tegyek. Mégsem hiszem, hogy munkám a rosszindulatú ma­gyarázatot kikerülje. Honnan vette - mondják majd - ez a tanulatlan ember ezt a vakmerőséget, hogy "énekeket" szerezzen, és parasztos írás­módjával összevissza forgassa a ragyogó eseményeket?

 

A gyűlölködés miatt minden ember életét nyomon követi az ócsárlás, még ha dicséretet érdemelne is; és a gonosz nyelv nem kíméli senkinek sem a korát, sem társadalmi állapotát. Mégis a közösen viselt teher - bár­mily nagy is - kevésbé nyom; és kevésbé igazságtalan a büntetés, ha vannak az embernek - bűntársai!

Ennek a Károly királynak gyászos halálát egy éppen nem tanulatlan velencei ember, név szerint Monaci Lőrinc az események idején, rövid mértékes versekben vázlatosan megírta. Nagyrészt őt követtem, leginkább azért, nehogy azt higgyék, magamtól csináltam valamit. De mind­azt, amit ő összeszerkesztett, meg amit ifjúkoromban hallottam a szó­ban forgó királyról, öreg és szavahihető emberektől, akik maguk ide-oda hánykolódtak a vészes viharokban, igyekeztem bővebben megírni.

 

Olvasd hát és ítéld meg művemet; magasztald vagy ócsárold: és mivel éppen te róttad ezt a szokatlan terhet egy járatlan emberre, légy részese a dicséretnek vagy ócsárlásnak, már amit kapni fogok érte, magad is.

És hogy Károly király életének gyászos kimenetelét és Magyarország királynőinek siralmas történetét jobb rendbe szedhessem, és hosszú pa­naszénekemmel lelked kielégíthessem, könyörögve kérem, segítsen raj­tam a Magasságbeli az egekből, ki a jajt is üdvre változtatja.

 

 

MÁRIA KIRÁLYNŐ MEGKORONÁZÁSA ÉS AZ EZT KÖVETŐ GYŰLÖLSÉG

 

Lajos király uralkodása véget érvén, fiúsarjat nem hagyott maga után, csak két lányt. Egyiküket, a születés rendjében az idősebbet, akit Máriá­nak neveztek, bár még nem volt kiházasítható korú, házassági szerző­désben a serdületlen gyermek Zsigmondnak, Brandenburg őrgrófjának ígérte - Károly római császár és cseh király fiának, még atyja életében -, azzal a kikötéssel, hogy amikor a hajadon eléri a házasulandó kort, hozzá­megy feleségül, és hitvesét teszi meg királynak.

Az ország összes nemeseinek tetszett ez a feltétel. Szemük előtt ra­gyogtak még az atyának friss érdemei: ugyanis sokakat paraszti kunyhó­ból a legnagyobb tisztségekre emelt; egyeseket egyházi, másokat világi méltóságokkal tüntetett ki; az udvari nemeseket, akiket helyzetük arra kötelezett, hogy a királyi háznak különböző szolgálatokat tegyenek, minden kötelezettségük alól feloldozta és ugyanolyan szabadságjogok­kal ruházta fel, mint a valódi nemeseket. Minek részletezzem? Az ország békéjét megőrizte, a magyarokat a külföldi nemzetek szemében félelme­tesebbé tette, mint valaha voltak, és elérte, hogy a magyarok világszerte elterjedő híre-neve a csillagokig érjen. A nép változatlanul szerette még a megholt uralkodót a tőle kapott jótétemények miatt: az egész köznép egy szívvel-lélekkel királynőnek nevezi ezt a hajadont, az asszonyi ne­met ezzel a fényes névvel kitüntetve, atyjának magas trónusára ülteti, és a szent koronával övezi a fejét.

 

Ennek a leánynak élt még az anyja, név szerint Erzsébet, egy éles eszű, tehetséges és nem kis ítélőerővel rendelkező asszony. Ö töltötte be asszonyi érettségével leánya feladatkörét az uralomban és kormány­zásban.

 

Mellettük volt Garai Miklós is, az ország legtekintélyesebb embere, származását, gazdagságát és birtokait tekintve egyaránt nemes, akit La­jos király országa nádori tisztségének magas méltóságára emelt, és csupán a királynak rendelt alá. Ez a kapott jótéteményekről még nem feledkezett meg, s a kegyeletnek bizonyos fitogtatásával, teljesen és minden lehető módon a királynő szolgálatának szentelte magát, és őt tanácsaival kor­mányozta. "Te igazgatod - mondta - az ország gyeplőit, te vagy a ma­gyarok királynője: nem látod-e, hogy az előkelők semmit sem gondolnak veled? Vedd el emettől a báni méltóságot, amattól meg az ispáni méltó­ságot, nehogy elbizakodottságában ellened szegüljön. Azokat részesítsd jótéteményeidben, akik melletted állnak. Sokan ferde szemmel néznek rád: az a gyanúm, hogy titokban cselt vetnek ellened, és megvetik ki­rálynői jogarodat. Rajtam kívül senki sincs, aki megemlékeznék az el­hunyt király mérhetetlen érdemeiről."

Mihelyt a gyöngébb nemet, ezt a hiszékeny asszonyt kívánsága szerint irányíthatta, kicsikarta tőle az engedélyt, és ő gyakorolta kényére-kedvére a királynői hatalmat. A királynő a gonosz sugalmaktól megrontva titkos gyűlölettel viseltetett a főemberek ellen, és az ország jogrendje meg­rendült.

 

Amikor az ország főemberei észrevették ezt, kegyetlen viszály tört ki, hiszen az egyenlőség elve megbomlott, a félelem egymással szemben álló rosszindulatú pártokra osztotta a bárókat, és az egész nép megoszlott: teljes erővel marcangolják az országot, lázongó hadak lepik el a földeket, megvetik a hajadon uralmát, és keresik módját, hogyan foszthatnák meg a leány fejét a koronától.

 

Nem az ország egész lakossága helyeselte ezt a gazságot: egy pártot azonban ez a gazság naggyá dagasztott. Pál zágrábi püspök, az az olasz, akit Lajos király emelt erre a méltóságra, mindenkinél készebb volt a legnagyobb gonoszságra: aztán döbröközi Lackfi István és András, István erdélyi vajda és egy másik István, a simontornyai, Horváti János bán és János, a vránai perjel.  Pedig ezek közül egy sem akadt, aki ne kapott volna birtokokat az említett Lajos királytól! Mert az említett Lackfi Istvánt Csáktornya és Stridó várainak nagy birtokaival ajándé­kozta meg, és az említett országrészben a legtekintélyesebb méltóságok­kal ruházta fel. Az említett Horváti Jánost, ezt az igen alacsony sorsú nemest is ő tüntette ki, ő emelte Dalmátországban a báni méltóság ma­gasára, és ő tette meg mindezeket udvara legnevesebb embereivé.

 

És a többiek közül mit mondjunk a vránai perjelről? Öt is a király emelte fel az alacsony kunyhóból és a névtelen köznép homályából, azt gondolta, hogy méltó lesz ekkora tisztségre, és hatalmas emberré tett valakit, akiről a természet is azt javallta, hogy csak maradjon lent a mélyben.

 

Mindezek csak úgy okádták a bennük megfogamzott mérget, és ez úgyszólván egész Magyarországot megfertőzte. Mert amikor látják, hogy ekkora feladat végrehajtására magukban nem elégségesek, társakat ke­resnek, megkörnyékezik, állandó rábeszélésükkel zaklatják őket, s mindaddig nem nyugodnak, míg meg nem nyerik őket maguknak, míg azok nem hajlanak akaratukra.

 

Ilyeneket mondogattak ugyanis: "Mit járjuk a bolondját esztelenül? Miért gondolkozunk még? Meddig tűrjük ezt a sértődékeny és szeszélyes asszonyi uralmat? Megveti a mi szolgálatainkat, mogorva pillantással néz reánk. Elfeledkezik róla, mennyi vért ontottunk egykor kegyes ki­rályunk szolgálatában, hogy mennyi veszélyt és micsoda fáradalmakat viseltünk el, amikor Lajos királya mi kardunk segítségével összemor­zsolta az idegen népeket: meg akar fosztani bennünket azoktól a tiszt­ségeinktől, amelyekre egykor felemeltettünk. Bezárja előttünk ajtaját, amely előbb nyitva állott előttünk; és Garai nádoron kívül senki sem tetszik neki. Meg kell találnunk az ellenszerét, hogy ez a hirtelenharagú asszony ne ontsa ki vérünket, ne oltsa ki életünket, és ne prédálja fel vé­res verejtékünkkel nehezen megszerzett vagyonunkat."

 

 

KIS KÁROLY KIRÁLLYÁ VÁLÁSZTÁSA ÉS A HOZZÁ KÜLDÖTT KÖVETSÉG

 

Amikor úgy látják, hogy népes csapat gyűlt köréjük, még nagyobb hév­vel fognak terveik megvalósításához. Több alkalommal összegyűlnek, és arról tárgyalnak, hogy Apuliába küldenek Károly királyért, mellék-­nevén "Kis" Károlyért.

 

Ez a Károly vérrokona volt Lajos király leányának, Máriának. Ezt a Károlyt ugyanis a boldogult András úr, Szicília királya, boldogult Lajos király édestestvére nemzette. Ezt a Károlyt, aki Magyarország királyai­nak fényes törzséből sarjadt, méltónak ítélték rá mindazok, akiknek a terv tetszett, hogy felettük uralkodjon. Egyhangúan megkérték tehát a zágrábi püspököt, hogy menjen Szicíliába, Károly királyhoz. Ez nem is kéreti magát sokáig, hajlandó rá, nem riasztja a hosszú utazás terhe, és igent mond, mivel az istentelen ügyet mindenki másnál jobban a szívén viselte, és örömmel ajánlkozott a kimondhatatlanul nagy gonosztett megvalósítására. És hogy ki ne tudódjék a még befejezetlen ügy, le ne lepleződjenek a gaztett szerzői, meg ne előzze őket a királynők jogos óvintézkedése, s így szándékaik meg ne hiúsuljanak: hazug híreket ko­holnak, megtévesztő lepelbe burkolnak mindent, és azt híresztelik, hogy az említett püspöknek vágya támadt meglátogatni az apostolok szent küszöbét és a római udvart.

 

Az asszonykirály még két éve sem ült atyja trónján, mikor a püspök útra kel szárazon és vízen, jól előkészítve az úthoz szükséges dolgokat. Jó szerencsétől kísérve meg is érkezik minden baj nélkül Nápoly váro­sába, ahol a király tartózkodik. Miután elfoglalta a szállását, késedelem nélkül – még tagjait sem pihentette meg ekkora úti fáradalmak után, hiszen semmi sem volt előbbre való számára a megkezdett ügy véghez­ vitelénél –, sebtében a királyhoz siet, csupán kíséretének és magának dísz­ruháit hozat ja rendbe előbb.

 

Mikor a király elé járul, mély térdhajlással üdvözli, ahogy az olaszok szokták. Aztán így szól: "Mély tisztelet a királyi szent felségnek! Ma­gyarország összes egyházi méltóságai, a bárók és előkelők bíztak meg azzal, hogy ezt felséged előtt kifejezésre juttassam, miután őket és hív szolgálataikat alázatosan felséged jóindulatába ajánlottam." Egyszer­smind átad neki egy sok pecséttel lepecsételt levelet. A váratlan és szokat­lan eseményen elcsodálkozik a király, szemét egy darabig a földre szegzi és azon gondolkodik csodálkozva, miféle sors hozta eléje ezt a nem várt követet. Majd szemét ismét a püspökre emeli, és látván, hogy az vidám tekintettel áll előtte, úgy gondolja, hogy nem hozhatott semmi rosszat; majd viszonozza az üdvözlést, és hogy egyedül, tanúk nélkül ismerhesse meg az eléje hozott ügy sorát, elrendeli, hogy a teremből a követen kívül mindenki távozzék; aztán felnyitja a levelet. És amikor a király megtudja belőle, hogy a követséggel egyedül a püspök van megbízva, s hogy a le­vél arra kéri, adjon hitelt szavainak, megkéri a követet, hogy adja elő az üzenetet, és ezzel helyet is foglalnak.

 

Az említett főpap a következőket mondta Károly királynak: "Nagy­lelkű uralkodó! Az őseidre való hálás visszaemlékezés, amelyet nálunk a hálátlan feledékenység még nem semmisített meg, arra ösztönzött minket, hogy hozzád folyamodjunk. Tudjuk, hogy te Magyarország ki­rályainak fenséges véréből eredsz, s rajtad kívül a mi országunk jogara senkit sem illet meg. A mi boldogult királyaink férfisarja vagy; női ha­talom nem tud egy féktelen nemzetet kormányozni; a gyöngébb nem nem tudja lecsendesíteni azt a háborúskodást, amit felidézett. Azt a Magyarországot, amelyet egykor gyönyörű gazdagságában hatalmasnak láthattál, most kegyetlen háborúskodás marcangolja. A gyászos lángok­tól összedőlt épületek gyászfáklyává válva mutatják ennek siralmas nyomait. Urak legyilkolása öntözi vérrel a terméketlen földeket; a nép gonosz pártokra szakadva vadul dühöng az ország szívében, és az ország valamennyi lakosa dühében egymást marja. Mit mondjak? Mint egykor Phaethon tüzes lábú lovai, mit sem törődve a gyenge kezű kocsissal, le­tértek az útról, és üszökkel töltötték meg a világot, így van súlyos vés­szel tele mindenütt az ország. Téged hívunk, hogy lecsendesítsd az erejé­ben megtört országot, egyesítsd a viszálykodó főembereket; és az ala­csonyabb rendhez tartozó népet örvendeztesd meg a béke nyugalmas szépségével, vállald magadra a mi szenvedéseinket, mivel mi magunk nem tudjuk féken tartani őket, és ne vonakodj attól, hogy urunkká és királyunkká tegyünk. Hívunk téged, jog szerint téged illet meg a ki­rályság; neked örök hűség köteléke alatt és teljes bizalommal alávetjük magunkat, hogy te is szerethesd azokat, akiket a te szüleid szerettek. Jöjjön tehát felséged; mi hűségesen meg fogjuk tenni mindazt, ami az útra és az ügyek rendezésére szükséges. És ha felséged lelkiismeretét mardossa az unokanővérén megesett sérelem, hiszen, mint tudod, őt tiszteltük meg atyja trónszékével: hát őt a szokás ellenére emeltük oda, és a női bölcsesség nem tud megbirkózni az adott terhes feladattal; egy érett korú férfi is izzadna ekkora teher alatt. Magyarország népe, régi bűnei miatt mindenfelől ellenséggel van körülvéve. Ezenkívül a belső ellenségeskedések miatt is hatalmas tenger módjára hánykolódik: férfiút követel, hogy megvédje az idegen támadásoktól. Ami pedig azt illeti, hogy ekkora ország gyeplőit egy hajadon irányítja: bizony ilyen körül­mények közt néha még egy nagylelkű férfiú keze is meginoghat.

 

Minek fejtegessem tovább? Ha mérsékletet tanúsítotok mindketten, neked is, neki is elég lesz Magyarország, hiszen téres az."

 

Károly király e beszéd meghallgatása után csendben maradt, gondo­lataiba mélyedve halogatta a válaszadást, és elbocsátván a püspököt szállására, ez új esemény lehetőségeit forgatta magában. Miután sokáig elgondolkozott rajta, elfogja a legfőbb magyar méltóság utáni féktelen vágy, és lelkét heves küzdelem dúlja: az értelem alul marad és elbukik: legyőzi a királyság utáni vágy.

 

Nem is halasztgatja az ügyet: a királynéhoz megy, aki termeiben tar­tózkodik, és e szavakkal tárja fel előtte lelkének nyavalyáját: "Nem re­mélt új lehetőség merült fel számomra: Magyarország kormányzására hívnak! Kedves feleségem, elhatároztam, hogy elmegyek, magammal viszem közös fiunkat is, és a dolgok rendbetétele után neki adom át a koronát, neki engedem át a kormányzatot, s magam ismét visszatérek Itáliába. Kemény küzdelmeket vívtunk mostanában, és ahelyett, hogy fellélegezhetnénk, még súlyosabbik fenyegetnek. Ellenségünk a Severini uralkodóház; a pápa súlyos haragja is minket sújt villámaival; a franciák­nak irigységtől eltelt népe is fegyvert szorongat a kezében, hogy életünket és e terület feletti jogainkat elvegye; a szegénységet, amely itt benn szo­rongat bennünket, nem is említem. Ha az égiek kívánságunk szerint irányítják az eseményeket, és elnyerem Magyarország kormányát, a ma­gyar erőforrásokkal kifoltozzuk a hiányokat. Mondd el te is a vélemé­nyedet, hogy mennyire tetszik neked ez a dolog."

 

Férje szavain a királyné elszomorodott, elszürkült, mint a tenger, és zavarában nem tudta visszatartani könnyeit, mintha a veszélyt előre meg­sejtette volna a lelke. Szomorúan és sóhajoktól el-elcsukló hangon így szólt a királyhoz:

"Legkegyesebb király, hagyjad te a fondorlatosan viszálykodó és is­tentelen gyűlölködéssel terhes Magyarországot! Tőrvetésre gyanakszom, meg arra, hogy a téged hívó párt ellenséged neked. Ismerjük ennek a népnek álnokságát! Jaj, kérlek, ne vesd alá magad ennek az ígéreteit megszegő népnek! Ami pedig a mi kedvezőtlen helyzetünket illeti: a Mindenható a magas égből harc nélkül leterítette Bajor Ottót, azt a fejedelmet, aki sok katonaságában bízott, aki fegyveres vitézekkel ti­porta Itália földjét, büszkélkedett népeivel és gazdagságával, és téged országodtól és életedtől is meg akart fosztani; különböző ellenségeinket számos csapásával szórta szét: meg fog könyörüIni rajtunk, és meg fogja mutatni az utat, hogy a súlyos nehézségeket elviselhessük és legyőz­zük."

 

A királyné könyörgései nem indították meg a királyt, akit lángra gyúj­tott a velejében izzó nagyravágyás; magában küszködve így szólt: "Asszonyi aggályoskodás miatt csak nem fogom megvetni a szerencsét, amely önmaga ajánlkozik számomra, és a fiamat sem fosztom meg a leg­nagyobb magyar méltóságtól. A királyok híre széles e világon elterjed: hát illenék-e, hogy siránkozó feleségem könnyei miatt odahagyjam a sze­rencsét, amelyet a végzet maga kínál fel nekem?"

 

Magához hívatván a püspököt, közli vele, hogy hajlandó eleget tenni az őt hívók óhajának. De szigorúan meghagyta, hogy királyi elhatározását ne jelentsék a királynénak.

 

 

KÁROLY KIRÁLY HITVESÉNEK SIRALMA ÉS PANASZA, AMIKOR A KIRÁLY MAGYARORSZÁGRA INDUL

 

Az az időszak volt éppen, amikor az illatozó virágok tarka színeivel hímzett réteket - melyeket a kegyetlen fagy elpusztított - újra kisarjasztotta a föld, amikor a csalogány a kegyetlen tél csendjét megtörvén, álmatla­nul tölti az éjszakát, és édes énekével hirdeti, hogy közeledik az eljövendő nyár, és a többi madárkát is piros hajnal hasadtakor - mikor az alvók szemét még az édes álom tartja fogva - zengő hangjával ébresztgeti, vagyis amikor a tavasz létével végső határaihoz közeledik, és amikor a tenger az északi szél viharos fúvása múltán békés nyugalomba egyengeti háborgó hullámait, és a hajósok számára biztos és szerencsés utat ígér.

 

Ekkor Károly király elrendelte, hogy gondoskodjanak az úthoz szük­séges dolgokról, és rakjanak be mindent a hajókba; ő maga meg a város felé vette útját. Amikor a királyné látja, hogy férje s vele együtt fia is el akar hajózni, könnyeit - melyeket egyre ontott - egyszerre haragra váltja át, és felhagyván a könyörgéssel, a Tymbraei Apollón papnője módjára őrjöngve, hangos kiáltozással rátámad férjére, és könyörgő kezét össze­kulcsolva, lelkének keserűségében ilyen szavakat vet férje ellenére:

 

"Minden atyák legkegyetlenebbike! Miért viszed magaddal fiadat a nyilvánvaló halálba? Ha te magad nem félsz a haláltól, melytől mindenki retteg, ha már magadat nem sajnálod, legalább engem sajnálj, és a két­ségbeesett anyának hagyd meg a vigaszát. Szétbontott hajjal, orcámat kegyetlen körmökkel marcangolva, a város közepére rohanva, sóhajok közt siránkozva kérem majd a nép segítségét, és azt kiáltozom, hogy vegyék el tőled és adják vissza nekem a fiamat, mintegy a pokol torká­ból kiragadva!"

 

A királya nagy kiáltozástól megzavarodva, halkan és korholóan rá­szól a királynőre, hogy hallgasson. De a királynő nem csendesedik el, és a király izzó haragra lobbanva nem fékezi férfitermészetének indulatát, és kezével arcul csapja a királynőt, és megparancsolja, hogy távolítsák el a városból. Azzal is megfenyegeti, hogy ha nem hallgat, a tenger sós vizébe dobatja. Az pedig, mintha eszét vesztette volna, még nagyobb dühre lobban dúlva-fúlva, mint a dühös vadkan, amely mély verembe esett, és ki akar törni belőle a gyümölcsös cserjésbe - és dühöngve, égő szemmel és fogát csikorgatva tart a kijárat felé, és mivel nincs kinek ki­önteni szívének keserveit, gyötrődik szerfölötti fájdalmában.

 

Károly király végül az igaz házastársi szeretettől meghatódva, szívére vette a királynőnek mind sírását, mind szidalmait, s lelkében megren­dülve, hosszú ideig forgatta titkon lelkében felesége szavait, és remény és félelem között hánykolódott ide-oda. Arra gondolt ugyanis, hogy az a szív, amely ekkora dühvel őrjöng, előre érzi a jövendő szerencsétlen­séget. De dacos nagyravágyásában semmiféle lebeszélés nem tudta el­téríteni szándékától. Mégis engedett a királynő szeretetének, fontolóra vette, mekkora fájdalmat okoz az anyának fia távolléte, és megígéri, hogy édesanyjánál hagyja a fiút. A királynő annyit elért, hogy a fiát ki­mentse a gyászos helyzetből, de aggódik férjének sorsa és szerepe miatt, és nagy szomorúságában naphosszat ontja könnyeinek árját.

 

 

KÁROLY KIRÁLY MEGÉRKEZIK ZÁGRÁBBA

 

Ezenközben Károly király, miután házának és utazásának összes ügyét higgadt megfontoltsággal elintézte, a termeiben gyászoló szomorú ki­rálynéhoz ment, és ahelyett hogy mint akarta, megvigasztalta volna, kedveskedő szavaival "megújította az ő régi fájdalmait", és megint csak megríkatta, újabb zokogásba fúló sírással. Végre megindult a férj szíve, és hitvesének fájdalmát részben enyhítve, fiát anyja gondjaira bízta, majd végső búcsút vett - eközben a királyné és ő is bőven hullatta könnyeit -, és elsietett a hajókhoz. Dagadtak már a szélben feszülő vitorlák.

Károly király és a királyné a tengerpartra érkezett, és mielőtt elváltak volna egymástól, a királyné így szólt a királyhoz:

 

"Nálad hajlíthatatlanabb embert még nem láttam, süket a füled a ké­résre, és önszántadból rohansz a vesztedbe! El fogsz pusztulni! Én ma­gam királynői öltözékemet, melyben a te jelenlétedben büszkélkedtem, levetem, és fekete ruhákat készíttetek magamnak, hiszen úgyis özvegy leszek. Mindig félve várom, hogy egy ismeretlen ember hírül hozza ha­lálodat, ezzel a súlyos újsággal sebzi meg fülemet, ezzel a szomorú hírrel tölti be városaidat."

 

Szavai közben szíve mélyéből feltörő sóhajokat hallatott. A király pedig hajóra szállt országának olasz főemberei kíséretében, dagadó vi­torlákkal a vizekre bízta magát, és kedvező szelek fújdogálása mellett szántotta a mély tengert. A szerencse mindenütt kedvezett neki, és végül Zengg partjain kikötött. Zengg egy tengerparti város, Dalmácia vidé­kén fekszik. Itt Károly királyt illő szállással fogadták. Zengg polgárai ugyanis örültek az olasz uralkodónak, mert maguk is inkább olaszul csevegnek mind a mai napig, semmint hazájuk régi nyelvén.

 

Ebben a városban csatlakozott Károly király az őt behívó bűnszerzők­höz, akik nagy és erős katonai csapattal várták. Egy kis pihenőt tartot­tak, hogy a király tengeri utazástól fáradt tagjai felüdülhessenek. De az uralkodó mohó vággyal sietett, hogy mielőbb elnyerje a legfőbb hatal­mat. Megindítja tehát a csapatait, a hegyeken való átkelés nehézségei sem tartóztatják fel, és megérkezik Zágráb városába; a város püspöke nagy bőségben és kedves vendégszeretettel fogadja. Károly király elhatározta, hogy míg a róla szóló hír el nem terjed egész Magyarországon, ebben a városban várakozik. Mind ő maga, mind emberei jól nyitva tartják a fü­lüket, hogy meghallják, mennyire tetszik a népnek a király eljövetele. Az ország minden részében becsmérlő beszédeket terjeszt, szavaival megvetetté akarja tenni a nép szemében az asszonykirályt. A főnemeseket, akiket a szavak nem tudnak megvesztegetni, pénzzel és ajándékokkal bérelte fel, a megvesztegetés szennyével fertőzte meg. Másokat ígérge­tésekkel elhalmozva vont a maga oldalára, mint egykor Orpheus, aki állítólag hangjának édességével az állatokat és a fákat is megindította. Kevesen maradtak meg a királyné pártján régi hűségükben, színlelő arccal. A kisebb nemesek pedig, akiknek nyakát a Károly királyhoz csatlakozó urak nagy erővel szorongatták, nem tehettek egyebet, kénytelenek voltak csatlakozni hozzá.

 

 

ZSIGMOND ŐRGRÓF HÁZASSÁGA ÉS KÁROLY KIRÁLY BEVONULÁSA BUDA VÁROSÁBA

 

Miközben Károly király ezeket cselekedte, a császári szülött a forrongás­ról szóló hírektől sürgetve egyházilag is, meg egyszersmind a nyoszolyán is érvényesítette a már előbb elhatározott házasságot. Őt ugyanis a szü­lei még Lajos király életében a császári házból a királynő udvarába hoz­ták, hogy mint jövendő király, megtanulja a magyar nyelvet és elsajátítsa az itteni emberek szokásait.

 

Hogy a közelgő trónbitorló ármánykodása és a hozzá csatlakozó nép dühe tőrbe ne ejtse őt, otthagyta a feleségét, és hazájának határai felé menekült. Amikor ennek a házasságnak híre eljutott Károlyhoz, nagyon lehűtötte kedvező esélyekben bízó reményeit. Azt gondolta ugyanis, hogy a császár a fiát ért sérelem miatt maga is megmozdul, és haderejét és fegyvereit ellene indítja.

 

De a királynők előtt sem maradtak rejtve Károly ravasz mesterkedései. Ezért, mintha a lázadásról mit sem tudnának, követet küldenek hozzá, és tudakozódnak, vajon vendégként vagy ellenségként jön-e? Ö pedig szívének gonoszságát a kedveskedő szeretet hamis látszatával akarta takargatni, és ezt felelte a követnek: "Hálás lélekkel emlékezünk vissza arra a büntető hadjáratra, amelyet egykor galádul megölt atyánk iránti szeretetében, nagy erővel és nagy költségekkel vezetett Lajos király, akinek érdemei elevenen élnek szívünkben. Ezenkívül a testvéri szeretet és az a mély vonzalom, amelyet nővérünk iránt kegyelemmel teljes szí­vünkben hordozunk, arra ösztönöz, hogy országát lecsendesítsük, hiszen a háborúskodás - mint nekünk jelentették - tönkretette. A mi jövete­lünknek az a célja, hogy az ország viszálykodó nemeseit egyesítsük, és a népet lecsendesítve visszaadjuk az országot nővérünknek."

 

Ez a királynőktől jött követség ismét megerősítette Károly reményét, amelyet Zsigmond házasságkötése már-már romba döntött. Azt gon­dolta, hogy a királynők elhiszik, amit mondott, örült, hogy ilyen jó magyarázatot agyalt ki, és tőle feltüzelve - Buda felé vette útját nagy sietve.

 

A királynők nem hitték, hogy a királyi üzenet őszinte, mégis tanúk jelenlétében azt színlelik hamis arccal, hogy elhiszik. Mivel azonban be­látják, hogy az ellenséges indulatú, nagy számú nemes kíséretében ér­kező ellenséget erővel visszaűzni nem tudják, biztonságosabbnak ítélik, ha maguk segítik hozzá óhajtott gonosz céljához. A királynők ugyanis valamiféle reménységtől vezetve - amely a szerencsétlen helyzetekben gyakran felfelcsillan: ilyen az emberi sors! - azt gondolták, hogy talán visszatér a szerencséjük, és bosszút állhatnak. Ezért mindkét királynő lenyelte a súlyos sérelmeket, és aranyos kocsiban előkelők díszes csoport­jától kisérve, a közeledő Károly elé mennek, fogadják őt, és vele együtt bevonulnak a városba. Jóllehet a királynők kérték, Károly mégsem akart a várba belépni, hogyannál jobban leplezhesse gonoszságát: a szemre­hányó vádaktól óvakodva általában távol tartotta magát a királyi palo­tától mindaddig, amíg nem kínálkozott alkalmas idő kívánságának be­teljesülésére.

 

Amikor tehát a szállásukra értek, és Károly a királynők közt helyet foglalt, az idősebb királynő így szólt Károly királyhoz: "Édes fiam, ked­ves a te emberies, a hálás szív kegyeletéveI teljes magatartásod, mivel szívedben hordozod a néhai Lajos király jótéteményeit, és nem feled­kezel el a te véredről: ott hagyod országodat, királynéját meg a szülöt­teidet, távoli földekről ide jössz, hogy lecsendesítsd a magyarok viszály­kodását, és megkönnyítsd a mi küzdelmeinket. Mi nem is tudjuk meg­hálálni ezt a te nagy érdemedet és dicséretre méltó tettedet: a Mindenható jutalmazzon meg helyettünk mindezekért!"

 

Eközben és egyidejűleg halk sóhajokkal kísérte szavait. A király pedig szerény óvatossággal és lesütött szemmel ezt felelte a királynő szavaira: "Tiszteletre méltó anyám, amíg csak éltető lélek mozgatja tagjaimat, a nagylelkű Lajos király hatalmas érdemei mindig elevenen élnek a szívemben !"

 

Ezek után a királynők elbúcsúztak a kellemetlen vendégtől, vissza­tértek a királyi palotába, ahonnan jöttek, és innen figyelték, hogyan szítja Károly ellenük a lázadást.