Halállal élek, nem kenyérrel

Ríkattalak, lelked megaláztam,
remegek a bűnök lugasában.

Ólom a veriték, fáj a fejnek,
gömbjei a csontban gyökereznek.

Mentségem mint a homok, elszéledt,
én vagyok a bűnös, nem az élet.

Most jön el megváltó büntetésem,
mert én az örömet összetéptem,

elfújtam mint a selymet, de mintha
ide üszkösödne ajkaimra.

Rákóczi kis úrfi, vér bolondja,
Bodor Katalina hurcolója!

Köti a lóhoz a két kis lábat -
Pegazus-paripa téged rángat!

Nap keletétől nap nyugtáig
vérben az aranykoszorú ázik…

Futok magamtól és a magánytól,
a négy fehér fal kihányt magából.

Ődöng a lélek, a test kifárad,
a kávéházak siralomházak.

Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép,
félek, a szerelem meghalt végkép.

Káprázataim gyászos álmok,
gyász-szalagosak a pincérlányok.

Könyököm alatt nyekeg az asztal,
bűnös fejemnél két arany-angyal

égve tartja a villanykörtéket,
süt a fény, rámsüt, mint az itélet.

Ügyemet az élet megitéli,
most kezdek a virágoktól félni.

A hanyattfekvő kisdedek ökle
megüt, mennykő a méhed gyümölcse.

Márványra, hóra rettegve látok,
hattyúid szárnyai hóhérbárdok.

Lakásom tárva, szeles érchegység,
fekete bárányfelleg a vendég:

beleiszik a csorba pohárba,
lerogyik piros cipőd nyomába,

ez a gond, ez az én bodros társam,
ott hempereg a kibontott ágyban.

Rozsdával szeplős lett a borotva,
zápulnak a villany-búrák sorba,

és a vízcsapok sírvafakadnak,
nem maradok meg én se magamnak.

Ó, a szivárvány mennyei bálvány,
kaszabolhatom, megáll a lábán.

Jaj, a szerelem vér-elevenség,
elvérzik, nincs rá orvosi mentség!

Mi vidít, ha a világ telével
kell veszekednem vas-hidegével!

Nem lehet, nem lehet, hogy a végső
oltalom oly rideg mint a sírkő.

Löknél ki ujjal az emeletről,
zuhanni iszonyú a szivedből.

Győztél, kitűnt, hogy ki az erősebb,
te vagy a szenvedésben is hősebb.

Tied volt, most az enyém a dallam,
amit villamos sír a kanyarban.

Halállal élek, nem a kenyérrel,
fejbelőtt mének szédületével!