1609-ig több kortárs szerző, pl. Bonfini, de utoljára és legpontosabban Miskolczy István zempléni követ tudósított arról, hogy a nagyváradi vártemplom előtt négy életnagyságú bronzszobor áll: Szent István, Szent Imre, Szent László álló-gyalogos szobra, továbbá Szent László lovasszobra. A műveken – a középkorban szokatlan módon – egyéb információk mellett feltüntették az alkotók nevét és a keletkezés évszámát.

Ezek szerint a három gyalogos szobrot 1370-ben Kolozsvári Márton és György, Miklós festő fiai készítették, míg Szent László lovasszobrát 1390-ben már Kolozsvári Márton és György „mesterek” alkották.

A szobrok 1598-ban felkeltették a Prágában székelő nagy műgyűjtő Rudolf császár kíváncsiságát, és azt gondolván, hogy a lovasszobor Corvin Mátyást ábrázolja, meg akarta azt szeretetni öccsével, Mátyás főherceggel. Ő válaszlevelében felvilágosította a tévedésről, s közölte még, hogy a váradiak különben sem adnak egy szobrot sem, mert az a hiedelem járja, hogy a szobrok megvédik a várost a töröktől.

Sajnos a legenda 1660-ban szertefoszlott, amikor Ali pasa elfoglalta a várost, a gyaur királyok szobraiból pedig a közhit szerint ágyút öntetett. Emléküket szöveges leírásokon kívül az 1630 körül készült, ismert Georgius Hufnagel-féle vedutasorozat Nagyvárad-metszete őrzi, melyen egy borsónyi ábrácska mutatja a lovon egyenes derékkal ülő, jobbjával bárdot tartó Szent Lászlót.