Pór Antal (i. m. 298–306. o.):

 

"Lajos király kormánya Lengyelországban népszerű nem volt. A lengyelek rossz néven vették, hogy koronáztatása után rövid ideig mulatott közöttük; hogy míg Kázmér a kisebb nemességet minden időben fogadta, kihallgatta, igazságot szolgáltatott és ajándékot osztogatott neki: Lajost magyar kisérői, testőrei környezték, és a hozzáférhetést megnehezítették. Rossz néven vették azt is, hogy Lajos az oppelni herczeget a vieluni herczegséggel megajándékozta; a nagy-lengyelek még külön azért is nehezteltek, amiért nem Gneznában, hanem Krakóban koronáztatta meg magát, sőt midőn a gneznai főtemplomban Szent Adalbertnek, a vértanú-halált szenvedett magyar apostolnak sírját meglátogatá, nem akart a számára készitett fényes királyi trónusba ülni, s ez által a Krakóban végzett koronázást mintegy befejezni. Igen ám, mert Lajosnak nem a particularismus dédelgetése, hanem a nemzet egyesitése volt föladata. Még több panasz volt Erzsébet kormányára, minthogy akkor úgymond a krónikás, senki sem tudta, mihez tartsa magát. Ha ki az anyakirálynéhoz fordult, fiához utasitották, ha pedig a királyhoz ment, ez visszaküldötte anyjához. Még inkább sértette a nemzetet, hogy a régi, kipróbált tisztviselőket elmozditották, és helyöket fiatalabb, hizelkedő kegyenczek foglalták el. A tény, melyből e közpanaszt levonták, a következő: Az anyakirályné Kázmér politikájának azon elvéből indulva ki, hogy Nagy- és Kis-Lengyelországot egygyé olvaszsza, Pilziai Ottó kislengyelországi nemest nevezte ki Nagy-Lengyelország kapitányává. A nagy-lengyel nemesek emiatt jogsértésről panaszkodtak. Rablás és utonállás ennek következtében annyira elszaporodott, hogy Erzsébet kénytelen volt nagy-lengyel urat nevezni ki országos kapitánynyá. Akik anyagi érdekek hajhászását vetik Lajos király és anyja szemére, azok nem tekintik, hogy Lengyelország vajmi keveset jövedelmezett. A törvénykezési díjakat a főbiráknak engedték át, a többi nem rendszeres, hanem csak alkalmi adót hanyagul szedték be. Hátramaradt az egyetlen úgynevezett ekeadó (poradlne), mely jobbágytelkenkint hat garast tett ki, hanem ezt is a sok sikkasztás és fölmentés annyira megröviditette, hogy Lajos kénytelen volt annak beszedését, tekintet nélkül papra, nemesre, elrendelni. Ez nagy megütközést szült. Sűrű panaszok érkeztek mindenfelől a királyhoz, kit emlékeztettek 1335-ben tett igéreteire. Lajos király joggal hivatkozott arra, hogy távol van tőle új adókkal terhelni az országot, hisz ő a régi, néhol talán feledékenységbe ment adót követeli csak, és ez nem áll ellenmondásban igéretével. Azonban anyjának és híveinek tudósitásából teljesen meggyőződött arról, hogy az adó tetemes leszállitása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás megszüntetésének és a belső nyugalom helyreállitásának. Lajos király megfogadta e tanácsot, de az adó leszállitásával más czélt is kötött egybe.

 

Az Anjou-ház örökösödésének jogát 1355-ben csupán a fiágra állapitották meg a lengyelek; a fiág pedig Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is kiterjeszszék. Evégből Lajos király a lengyel főurakat összehítta Kassára. 1374 nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonult Kassa városába. Kezdetben az ekeadó törvényességét tárgyalták. Ezt nem volt nehéz megbizonyitani Zavisza főkanczellárnak, ez észes és ügyes diplomatának. „Ha pedig – tevé hozzá – kegyelmeteknek nehezére esik a a fizetés, van módja leszállitásának.” Megkezdődtek az alkudozások. A papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei és az Anjouk hívei valának, ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Aki az adót, mondák, be akarja szedni nálok, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségüknek, és hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza és a kis-lengyelek győztek. 1374. szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény: Lengyelország „nagy privilegiuma”. Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkesztette az okiratot, mely tizenkilencz szakaszból áll, és az egész államközi viszonyt rendezi a korona és nemzet között. Az első két szakasz a leányági örökösödéssel foglalkozik, a harmadik Lengyelország integritását biztositja, a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól, és megelégszik azzal, hogy a korona jogának elismerésére minden jobbágyi telektől évenkint Szent-Márton napján (november 11-ikén) két garast folyó pénzben, melyekből negyvennyolcz tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel, hogy az országot a nemesség védeni tartozzék. (7–10. szakasz). A többi szakaszok részint a törvénykezésre, részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék. Mindamellett a főpapok és káptalanok még azt a két garast se fizették.

 

Magyarország és Lengyelország egyesülése Németország politikai viszonyaira szintén befolyással volt. Mindazok, kik IV. Károly császárra leginkább azért duzzogtak, mert a Luxemburgok családi hatalmát minden módon gyarapitani törekedett, fölemelték fejöket, és a magyar király pártfogásában bízva, szövetkeztek a császár ellen. Midőn az 1370. év végét járta, a császár helyzete oly válságossá lett, mint előbb soha sem volt. Összes Németország ellene zúdult és, a Habsburgokat kivéve, nem volt barátja. Szerencséjére V. Orbán pápa, ki Károlyt szintén nem szívelhette, 1370. deczember 19-én meghalt; a helyébe választott XI. Gergely viszont határozottan jóindulattal viseltetett iránta. Csakhogy idő kellett hozzá, míg jóindulatát kimutathatta, az alatt pedig kitört Brandenburg végett a császár és a bajor herczeg közt a háború. Minden szem azt nézte, mily állást foglal el Lajos király.

 

...

Megemlékeztünk egyszer már Fehér-Ulászlóról, a hajdani gniewkowoi herczegről, ki utoljára Dijonban vonta meg magát a benczés barátoknál, hol immár tizennegyedik évét töltötte. Nyughatatlan nagy-lengyel uraktól értesült Kázmér haláláról, kik miután üzeneteik és leveleik által czélt nem értek, személyesen is eljöttek, hogy őt Kázmér trónja, vagy csak atyai öröke elfoglalására fölhívják. Ulászló a pápához ment, hogy ez őt szerzetesi fogadalmai alól fölmentse. A pápa azonban elutasitotta őt kérelmével együtt, mire barátai költségén és tanácsára Budára jött Lajos király udvarához, hogy ennek közbenjárásával érjen czélt a szentszéknél. Budán nem fogadták ugyan tárt karokkal, mégis két évnél tovább maradt ott. Végre Lajos király engedvén felesége kérésének, ujra elküldötte Ulászlót Avignonba XI. Gergelyhez és vele küldötte törvénytudóját Bredenscheid Jánost. A pápa azonban nem talált elégséges okot a herczeget fölmenteni szerzetesi fogadalma alól, nem teszi ezt – úgymond – már csak azért sem, mert a herczeg egyenesen a lengyel királyoktól származván, könynyen galibát okozhatna még Lajos fiainak, ha – úgy reméli és óhajtja a pápa – Isten őt azokkal megáldaná. A pápa tényleg jól ismerte a könynyelmű barát-herczeget, ki egy napon csak eltűnt Budáról és fölbukkant Kujáviában (1373), hol csakhamar pártja akadt. Nehány város és vár azonnal megnyitotta előtte kapuit, de ezek épp oly gyorsan el is pártoltak tőle, midőn a nagy-lengyel főkapitány Lajos király parancsára haddal indult ellene. Csak egy ütközetre került a sor, Ulászló elmenekült, és a következő évet a legnagyobb nyomorban töltötte; 1375-ben azonban ismét előkerült, mikoron rablásainak, utonállásainak és erőszakoskodásának az lett a vége, hogy megsebesülve és összeroncsolva hozták Magyarországba unokahugához, az ifjabb királynéhoz. Lajos király nagylelkűen bánt el vele; megvette tőle örökét tizezer arany forinton, és a szentmártoni apátságot adta neki. Hanem itt se maradt sokáig. 1379-ben Danzigba menekült a német lovagrendhez. Még egyszer majd hallunk felőle.

 

E zavarok arra birták Erzsébet anyakirálynét, hogy Lengyelországból távozzék, és a kormányt erősebb kezekre bízza. Lajos király Dalmát- és Horvátország kormányzásával bízta meg öreg, de még mindig uralomra vágyó anyját, és ő maga néhány hónapra Lengyelországba ment. De míg gyöngült egészsége a lengyel éghajlatot kevésbbé viselhette el, anyja visszakívánkozott Krakóba. Nagy örömmel fogadták a visszatérőt. Krakónak az ő jelenléte fényt és pompát, jelentőséget és gazdagságot kölcsönzött. Egész Európa közvetlen érintkezésbe jutott a lengyel fővárossal. Követségek jöttek és mentek, mihez képest a leggazdagabb király anyja fényes udvart tartott, hol ünnepélyek, ének és zene mulattatták a finom matrónát és vendégeit.

 

Megzavarták ez ünnepélyeket a litvaiak betörései, kik szokásuk szerint nyilsebességgel ütöttek Lengyelországba, ott rabolván, fosztogatván, tüzzel-vassal pusztitottak. Ez alkalommal a Visztula mentén fölfelé haladva, csaknem Krakóig jöttek, hanem aztán martalékukkal visszasiettek, szétoszlottak, lápos és erdős sűrűikben elrejtőztek. Még inkább megdöbbentette Erzsébetet a következő eset. Vásáros napon, 1376. deczember 7-én e rémséges hírrel riasztották föl a várbelieket: „Gyilkolják a magyarokat!” A királyné kiséretéből való néhány lovas viszályba keveredett egy-két szekér széna miatt a lengyelekkel. A viszály verekedéssé fajult, és annyira elmérgesedett, hogy Kmyta Jaskó, a starost, szükségesnek látta fegyveres erővel közbelépni, de szerencsétlenségére, minthogy állitólag egy magyar katona nyila nyakába furódott, lováról lebukott, és szörnyet halt. Erre oly düh fogta el a lengyeleket, kivált a starost rokonait és csatlósait, hogy bosszút lihegve estek bűnösre, bűntelenre, még a szállásaikon levő magyarokat is lemészárolták. Százhatvan magyar pusztult el így, de talán egy se maradt volna meg, ha a királyné be nem záratja a vár kapuit, és lajtorjákat nem támasztat a falak alá a menekülők számára. Még a várba is nyilakat, gerelyeket vetettek utánok. Ez iszonyú jelenet elvette Erzsébet kedvét attól, hogy tovább is Lengyelországban maradjon. Mihelyt kiséretére nézve biztosan teheté, visszasietett fiához Budára és lemondott Lengyelország kormányáról.

 

Nagy-Lajos a történtekről értesülvén, igen tekintélyes sereggel ment át a Kárpátokon azon kettős czélból, hogy a litvaiak vakmerőségét megfenyitse, aztán hogy az ország kormányát más kezekre bizza. Különösen hűbéresének, Narynuntovicz György belczi várnagynak hűtlensége keseritette el. A lengyel főpapokat is megkérte, küldjenek segitő csapatokat a hitetlenek ellen, de a főpapok megtagadták kérését, még kmetjeiknek sem engedték meg, hogy a királyi sereghez csatlakozzanak. Ellenben a lengyel főurak hét zászlóaljat hoztak a királyi hadba. Seregét Lajos két részre osztván, mialatt a lengyelek Chelm várát elfoglalák, őmaga magyarjaival Belczet ostromolta, melyet Narynuntovicz végre föladni kényszerült. Lajos az elfoglalt várakat közvetlenül a magyar koronához csatolta. Narynuntoviczot kegyelmébe fogadta, családostól Magyarországba hozta, s itt látta el birtokkal. Ugyanakkor a litvai királyi család két tagja, Koryatovicz és Lubart, meghódolt a magyar királynak, és önként átadták neki váraikat, magukat, feleségeiket és gyermekeiket. Lajos király kezökön hagyta mint hűbért váraikat, hanem gyermekeiket tuszokul Magyarországba küldötte.

 

Sokkal nehezebb volt a király másik föladata: anyja helyébe kormányzót találni Lengyelországnak. A főbb nemesség csak a starostok (főispánok) uralmát óhajtá, aminthogy később erre nézve czélt is ért. Ellenben az alsóbbrendű nemesség erőteljes kormány, a főurak garázdálkodásától őt megvédő szigorú törvénykezés után vágyakozott; főleg Oppelni László után, ki eddig Galicziában és Lodomériában igen jótékonyan kormányzott. Lajos király kinevezte tehát e derék embert helytartójává Lengyelországban. László herczeg új állása nem volt irigylésre méltó. A pártokra szakadt és egymás ellen fenekedő főnemesség, ha arról volt szó, hogy ellenzéket képezzen a helytartó ellen, ritka egyetértésre jutott. Rosszalták a herczegben „hogy csendes és békeszerető, hogy a földmüves és iparos népet pártolja, ellenben a nemességet és papságot gyűlöli”.

 

Jellemzi az állapotokat, hogy mi adott okot a gyülölet vádjára: „Mert nemtelen fösvény szigorral mindenkitől megkövetelte, hogy Szent-Márton napjára kétgarasos telekadóját megfizesse.” Ez ellenzékkel szemben László herczegnek nem volt hatalma, ereje. A nagy-lengyel nemesek egymás ellen viseltek háborút. A papság a főurak erőszakoskodásaiért és rablásaiért panaszkodott. A zavar tetőpontját érte. Küldöttség ment Lajos királyhoz, kérvén őt, hogy mozditsa el László herczeget, kinek kinevezésében a kassai privilegium megsértését látták, és segitsen a bajon. Sajnos állapotok, hogy a legderekabb király, a legnemesebb ember kénytelen volt vérző szívvel nézni, mint silányul el legjobb szándéka a kivitelben. A lengyel történetírók, maga az elfogult Caro Jakab, elismerik, hogy Lajos király jellemét nem lehet kétségbe vonni. A baj abban rejlett, hogy lehetetlen volt két oly egyenlőtlen széken, mint a magyar és lengyel trón, egy időben helyet foglalni.

 

Erzsébet özvegy királyné, Nagy-Lajos édes anyja, Budavárban, 1380. deczember 29-én meghalt, és az általa alapitott ó-budai Clarissák zárdájában takarittatott el. Lajos király anyja halála után még kevésbbé igyekezett befolyni a lengyel urak örökös veszekedésébe. 1381. márczius 20. napjára meghítta őket, hogy országuk kormányzásáról gondoskodjanak. Számos főpap és főúr jelent meg e meghívás következtében Budán, kik itt is folytatták viszályaikat. A jobbak tanácsára Lajos király Zaviszát, a krakói püspököt, ennek atyját, Dobieslawot, a krakói várnagyot és a nagy-lengyelországi Subini Sedzivojt, a kalisi nádort és krakói starostot nevezte ki Lengyelország kormányzójává, és teljes hatalmat adott nekik az ország kormányzására."