Nagyon boldog vagyok, hogy eddig, akik csak látták a filmet, tetszett nekik...
Én magam, mint fórumalapító, már régóta terveztem ideírni, hiszen már több mint két hónapja láttam a filmet, de valahogy csak most jutottam ide.
Nos: órákig tudnék róla beszélni, regényt tudnék belőle írni (bár a film maga is egy regényből készült), de nem teszem...
Csupán csak ámulok-bámulok...
Káprázatos filmalkotás, csodálatos, Sofia Coppolától megszokott, rendkívül magas színvonal és részletgazdagság, amely, úgy látszik, egy történelmi témájú filmnél nyilvánulhat meg a legérdekesebben rendezőnőnk esetében...
Mégpedig azzal, hogy korszakalkotóan formabontó...
Mert filmünk kétségtelenül formabontó: szereplőink nem mindig viselkednek a francia etikett szabályai szerint, s bizonyára annak idején kinézték volna némelyiküket Versailles-ből, ráadásul a soundtrack is nagyon bátor: hetvenes-nyolcvanas évekbeli retro disco és new wawe mixek, valamint mostanában feltörekvő pop-rock bandák számainak keveréke, amit persze csak néhány Vivaldi, Rameau és Scalatti szerzemény, valamint operaáriák tehetnek teljessé és valamelyest mégis korhűvé...
Sofia Coppolát az avatta zseniális rendezővé, amely nagyon keveseket: hogy egyszerűen imádja az embereket. Nem is tudna nem empatikusan és szeretettel közeledni az emberekhez, akiket ábrázol: itt mindenki szeretetreméltó, bűbájos, kedves és mélyen érző ember, ami nem mindennapi egy történelmi filmnél, de, hogy csak még egy példát hozzak, Franco Zefirellinek például az összes karakteréből ez hallatlanul szeretetreméltó melegség és érzelmesség árad (gondoljunk csak a Rómeó és Júliára, vagy a Napfívér, holdnővérre).
Éppen ezért nyer új történelmi megvilágítást e kissé történelmietlen történelmi film során Lajos és Antoinette királyi kettőse: csodálatos, ahogy Coppola bemutatja őket és csodálatos az is, ahogy Kirsten Dunst és Jason Schwartzman a vásznon/képernyőn valósággá varázsolja Sofia elképzelését: egyikük sem nőtt fel soha, s ebben rejlik a tragédiájuk is, amelyet azonban olyan leheletfinoman érzékeltet a film, hogy szinte észre sem vesszük, hogy a csodálatos Versailles-i partihangulatból, ahol hemzsegnek a huszonegyedik századias tizennyolcadik századi celebritások, egyszer csak ennek a világnak az elkerülhetetlen pusztulása tárul elénk, melyet egyébként olyan melankólikus finomsággal ábrázol a művésznő, ami ritka manapság a történelmi filmeknél, mivel mostanában már minden valamirevaló történelmi produkció szeret kihasználni minden-kisebb nagyobb akcióra adódó alkalmat, s ez nem túl jó dolog (amikor meghallottam, hogy Marie Antoinette, valami guillotine-os, lefejezgetős, lövöldözős cuccra számítottam, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a CSODÁT kapom helyette)...
A képek fantasztikusak, a jelmezekről nem is beszélve, melyek révén a film méltán söpörhette be tavaly a legszebb díszletnek járó Oscart... Kosztümös film, de a szó legnemesebb értelmében, ráadásul hihetetlen kép, szín, sőt illat orgia: szinte érezzük a parfümök és sütemények kavargó illatát a Versailles-i termekben...
Az én kedvenc részem a filmből egyébként a Kis Trianon palotában játszódó jelenetsor: ez a kis mennyország a megtestesült béke szigete (s ez nem a kétszáz évvel későbbi "béke"), a tizennyolcadik század paradicsoma...
Odabent: tágas, tejfehér színben megmártózó terek tele a rokkokó megannyi kisebb-nagyobb megnyilvánulásával...
Odakint: Kiskert, kisbárányka, kisbogárka, tejecske, tyúkocska a kertben, a tavon hattyúk úszkálnak, miközben a Watteau-i álmatag alakok csónakja végigsiklik a tavon, amelyet a délutáni napsütés aranyszínű fátyolként takar be...
És az embernek ilyenkor csak az jut eszébe: hogy milyen nagyszerű is lett volna akkor élni...
Aztán persze rádöbben, hogy azért akkor sem volt minden fenékig tejfel, meghogy akkor még mozi, meg DVD sem volt...
És így meg hogyan is nézhettünk volna meg ilyen nagyszerű filmeket, mint például ez...
