Szia,

Úristen te is azt gondolod, hogy lépjek én valamit?? Mert nekem ez motoszkál a fejemben régóta, csak féleeeeeeeeeek.
Egyszer tettem már ilyesmit, össze is jött a dolog, igaz, hogy nem lett belőle szerelem, de nem bántam meg, sőt!!

A mostani esetben várhatnék időtlen időkig, hogy végre legyen egy alkalmas céges buli, ilyesmi, de elég kicsi az esély, hogy még a nyugdíj előtt bátran kezdeményezne:)))))

De mégis, mi a fenét tehetnék, hogy ne legyek nevetséges és közönséges???
Egyáltalán, igaz ez az egész, vagy csak a hormonok teszik???
Vannak persze sokatmondó pillantások,de néha az az érzésem, hogy csak képzelem az egész sztorit.

Ma beszéltem vele. Nagyon hivatalosan közolt velem bizonyos dolgokat, és miközben egy füzetben mutogatott valamit, egész közel állt mellettem az asztalnál.............. Aztán sarkon fordult és a másik üvegablakú irodából, visszanézett, úgy, ahogy reméltem:))

(Mindig látom, hogy a torkában dobog a szíve mikor beszélünk, persze nekem is, jajjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjj. Magamon meg észrevettem, hogy önkéntelenül suttogva beszélek hozzá(ne röhögj!:))))