Kocsis Miklós:

A középkorból ránk maradt, az alanót említő vadászati és történeti munkák mindegyike hangsúlyozza a kutyák páratlan erejét, fizikai teljesítőképességét. Ugyanakkor legalább ilyen fontossággal bírt az írók számára az a félelmet nem ismerő jellem, vad és független természet, amely ezen kutyákat a csordák és birtokok rettegett őrzőivé tették. Szinte mindannyian kiemelték azt a sajátosságot is, hogy az alano csak egyetlen embernek engedelmeskedik.

Az alanóról nem mondhatni, hogy túlságosan nyugodt természet volna: a legkisebb neszre is azonnal ugrik, s nem nyugszik, amíg a zaj forrását fel nem deríti, majd ezután is jó nagy köröket tesz meg futva, hogy biztosítsa a területét. Ezt a jellemző viselkedésformát alakította, jól fejlett, természetes védőösztönét erősítette az a tartási mód, melyben évszázadokon keresztül élt, s melyben ma is a legjobban érzi magát: birtokok végeláthatatlan távlatai között élő, nagy létszámú állat- és  egy szűk, zárt emberpopuláció védelmét látta el. A fajta képviselői gazdájuk közelségében általában eltűrik az idegen jelenlétét, de ekkor is állandóan rajta tartják a szemüket. Nem célszerű megkísérelni a barátkozást velük, mivel ez a kutyák természetével teljességgel ellentétes, s nagyon valószínű, hogy a túlzott közelségbe kerülő ismeretlen személyt egyszerűen támadónak tekintik, bevetve mindent elsöprő erejüket.

Amilyen kérlelhetetlen az idegenekkel, olyan szeretetre méltóan bánik családja tagjaival: gazdáját istenként tiszteli és imádja, valósággal olvas gondolataiban. A gyerekeket, amennyiben már kölyökkorától velük él, igazi dada módjára felügyeli, s minden veszélytől -- legyen az külső vagy olyan, amit maguknak okoznának -- megóvja őket. Szereti, bár nem túlságosan gyakran igényli a kényeztetést. Számára a legnagyobb boldogság, ha szerettei körében tartózkodhat. Ilyenkor egy fa árnyékába húzódva figyeli napi tevékenységüket végző vagy éppen beszélgető gazdáit.