A Seuso-kincs kutyái II.

 

Miután a lelettel kapcsolatos általános tudnivalókat s a névadó tál ábrázolásait részletesen tárgyaltam, áttérek a további darabok ismertetésére.

 

Az úgynevezett Meleagrosz-tál, a készlet egyetlen amphorája, a két kis vödör és a Hippolütosz-kancsó érdekes tárgyunk szempontjából. A további edények (tálak, kancsók, stb.) díszítésében nem találkozunk kutyákkal.

 

A Meleagrosz-tál névadója a görög mitológia hérosza, a dél-aitóliai Kalüdon város királyának, Oineusznak és Althaianak fia. Tagja az argonauták expedíciójának. A gerely- és dárdavetés győztese az összgörögországi játékokon. Leghíresebb tette a kalüdóni vadkan elejtése. A tál központi medalionjának jelenete is innen veszi témáját. A trófeán megpihenő hős bal vállán nyugtatja dárdáját, mellyel a kegyelemdöfést megadta a vadnak. Mögötte jobbra Atalanté, az egyetlen női résztvevő, aki nyilával először sebezte meg a kant. Körülötte a vadászat többi résztvevője.

 

A tál peremén körbefutó hat jelenetsorra tagolt fríz mitológiai jelenetek sorát örökíti meg. A fríz és a medalion közötti részt levélmotívumos díszítés tölti ki. A harmadik jelenetben két örves ebet láthatunk. Az elülső ülő jószág hosszú vagy drótos jellegű szőrét a poncolt kidolgozás jól érzékelteti. Zászlós farka is a jelzett szőrzetek lehetőségét támasztja alá. Hosszú, lógó füle, az arányos, nemes fej, a láthatóan széles orrtükör, az izmos nyak és erőteljes testalkat egyértelműen kopó típusú vadászebet mutat. A mögötte, részben takarásban álló társa ugyanakkor rövidszőrűnek ábrázolt. Ennek álló füle, erőteljes, de arányos feje, középmagasan tűzött farka csupán arra ad lehetőséget, hogy agár voltát kizárjuk. Vadászkutya létét maga a téma valószínűsíti. A hatodik jelenetben Adonisz és Aphrodité társaságában ülő széles nyakörves, álló fülű eb karcsúbb alkata, hosszabb nyaka, inkább ékalakú feje mintha agaras benyomást keltene. Óvatosságra int ugyanakkor a kissé vaskos, felfelé kunkorodó farok, a zászlós szőrzetű mellső végtag.

 

A készlet széparányú amphorájának testét több sávra osztott díszítés ékesíti. A talp fölötti részen levél motívumot, felette vízi állatok sorát (halak, rákok, vízimadár), majd fő témaként mitológiai jelenetet örökített meg a mester. Legfelül, az amphora nyakát szinte körbefolyja egy lendületes vadászjelenet (vagy állatviadal?), ahol oroszlánok és leopárd űznek antilopot és szarvasokat, s hatalmas vadkan ront két középtermetű, örves, álló fülű, rövidszőrű, erőteljes vadászebre. Az ebek rettenthetetlen bátorsággal száguldanak vele szembe. A képet szemlélve szinte halljuk a messze csengő csaholást, az ágak ropogását.

 

A két kis füles vödör közötti eltérés minimális. Mindkettő Hippolütosz történetét meséli el. Hippolütosz Thészeusz athéni király és Antiopé amazonkirálynő fia. Megveti a szerelmet, ugyanakkor kiváló vadász, és így Artemisz, a vadászat szűz istennőjének tisztelője. A féltékeny Aphrodité ezért bűnös szerelmet ébreszt iránta mostohaanyjában, Phaidrában. Mikor a fiatalember visszautasítja ennek közeledését, öngyilkos lesz. Búcsúlevelében bevádolja férjénél mostohafiát, akit az – Poszeidon büntetését kérve – megátkoz. Hippolütoszt saját lovai tapossák halára. A lesújtott apát és haldokló fiát Artemisz békíti össze, elárulva az igazságot. A mítosz más változatában Aszklépiosz feltámasztja hősünket.

 

Az edényeken a felajánlkozó Phaidrát kétségbeesetten visszautasító Hippolütoszt látjuk. Mellette két vadászkutyája, ami utal mítoszbeli jellemvonására. Az elöl álló eb kifejezetten agaras típust mutat. A hosszú, karcsú végtagok, az erőteljesen felhúzott has, az ékalakú fej, a hátracsapott kis fülek (rózsafül?) mind erre utalnak. A mögötte, takarásban lévő, egyik edényen állva, a másikon ülve ábrázolt jószág láthatóan azonos nagyságú az előbbivel, ám fejtípusa attól eltér. A már korábbiakban, a Meleagrosz-tál harmadik jelenetében leírt (vélhetően vadász-) ebbel mutat rokonságot.

 

A készlet egyik kancsója ismétli a vödrökön már megismert mitológiai jelenetet. A képi megfogalmazás az edény formai adottságai miatt kissé szorosabban komponált ugyan, de az alakok szinte szóról-szóra megegyeznek amazokkal. A mester az építészeti elem szűkebbre szabásával s a kutyák mögötti görbe törzsű fa elhagyásával éri el a kívánt eredményt. Az ebek vonatkozásában csak ismételni lehet az előbbiekben mondottakat.

 

Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy a tárgyalt készlet eredetileg hány darabból állott. Így nem tudhatjuk azt sem, hogy a lappangó, esetleg még a föld mélyén pihenő darabok tartalmaznak-e további kutyaábrázolásokat.

 

Bizton állíthatjuk azonban, hogy a megismert edények, azaz a kincs jelenleg ismert egésze, annak egységes művészi megfogalmazása, alátámasztják a Vadászjelenetes tálnál már megfogalmazottakat. Az esetleg későbbiekben előkerülő daraboktól nem várhatunk kynologiai szempontból új felismerést.

 

A Seuso-kincs reprezentatív módon tárja elénk a késő-római birodalom használati ebeit, azok használatát és megbecsültségét. Összhangban más leletekkel (szobrok, ötvöstárgyak, mozaikok), a kor reánk maradt irodalmi emlékeivel, a technikai tudás által meghatározott keretek között láttatja velünk egy rég letűnt kor kopóit és agarait, az ember öröktől elválhatatlan társait. S ne feledjük, e hajdani kutyák, ősei mai hű társainknak!