Barba Rafael Péter

 

A Seuso-kincs kutyái I.

 

A közel harminc éve megtalált, és immár csaknem húsz éve a nemzetközi viták kereszttüzében álló leletről több-kevesebb értesüléssel honfitársaim többsége már alighanem rendelkezik. Ezért talán elég arra utalni, hogy az eddigi ismereteink szerint 14 darabból álló, ám hiányos ezüst készlet mai napig egy Lord Northampton által jegyzett cég tulajdonában van. A magyar állam annak ellenére nem tudta érvényesíteni az eddigiekben tulajdonjogi igényét, hogy számos bizonyíték áll ehhez rendelkezésünkre.

 

Magáról a kincsről, éppen a tulajdonjogért folyó vita okán, eltérő datálásokkal találkozhatunk. A stílusjegyek, alkalmazott ötvös technika, az eredeti tulajdonost is nevesítő felírat egyértelműen IV. századi, 310-370 közötti pannóniai keletkezést támasztanak alá. Ugyanakkor Marlia Mundel Mango, aki valóban igen alapos leírását adja monográfiájában „kincsünknek”, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy egyes tárgyak V. századi keletkezését bizonyítsa. Amennyiben ugyanis ez sikerül neki, a magyar igény történelmileg megalapozatlanná válik.

 

Seuso, a romanizált barbár őslakosság vezetőrétegének tagja, a késő császárkori Pannonia provincia megbecsült polgára nászajándékként kapta a nagy értékű, művészi kivitelű készletet. A kincs elrejtésére nyilvánvalóan nyomós oka lehetett. Például a 374. évi kvád-szarmata betörés.

 

Mégis, mindezeken felül miért lehet érdekes számunkra e lelet?

 

Nos, a gazdagon díszített edények túlnyomóan mitológiai jeleneteket, s nem kevesebb művészi ambícióval ábrázolt vadászatokat ábrázolnak. Mindkét témakörben visszatérő motívum a vadászkutyák megjelenítése. Aligha lehet kétséges, hogy a megajándékozott maga is nagy kedvelője lehetett a vadászatnak.

Az érintett ötvösremekek elemzése során a kynologiai értékelésben nagy óvatossággal kell eljárni. Tudjuk ugyanis, hogy a mesterek általánosan használt mintarajzok alapján dolgoztak, ezért a művek pannóniai eredete önmagában nem jelenti egyben pannóniai ebek ábrázolását is.

 

Nézzük az egyes darabokat!

 

A legtöbb információt hordozó, s egyben legnagyobb méretű darab az úgynevezett Vadászjelenetes tál. Ennek peremét körbefutó geometrikus díszítés között vadászjelenetes fríz ékíti. Az antilopokat űző egyik eb nyakörvet, a másik a mar mögött felhelyezett, testet átfogó hámot (?) visel. A szarvasok hajszájában a két vadászkutya egyike szintén az utóbb leírt hámot (?) viseli. A vadkant rohamozó két nyakörves eb az előbbieknél némileg nehezebbnek tűnik. A vaddisznó vadászatról hazatérők menetében a két vezetékre vett örves eb szőre pettyes a kidolgozás szerint. Fejtípusuk eltérő. A gazella vadászat két kutyája nyakörvet visel. Testalkatuk az antilop és szarvas vadászatnál bemutatott vadászkutyákéval azonos típust jelenít meg. A nyulat és rókát (?) űző örves eb csakúgy, mint a mögötte elmaradó, nyulat fogó társa agaras benyomást kelt. Hosszú, álló fülük azt az ősi formát mutatja, melynek mai képviselője például a cirneco dell’ Etna és a fáraókutya. A nyulászatról hazatérők sorában a vezetéken látható két kutya szintén agaras jelleget mutat, bár fülük nem olyan kifejezetten ábrázolt, mint az előbb leírtaké. A fríz megörökít egy pásztorjelenetet is. A szakirodalom itt nem említ kutyát, de a botjára támaszkodó pásztor előtt fekvő – általa etetet – jószág megítélésem szerint az ő juhászkutyája kíván lenni. A vékony, kunkori farkú állat ábrázolása eltér a juhokétól. Említ ugyanakkor az irodalom az oroszlánvadászatnál kutyát, melynek valójában kifejezetten macskaféle megjelenése van.

 

Összegezve, bár a kissé sematikus ábrázolás megnehezíti a meghatározást, mégis úgy tűnik, az ábrázolt rövidszőrű, enyhén ívelt, kissé a gerincvonal fölé kunkorodó farok végű, erőteljes vadászkutyák két típusba sorolhatóak. Az egyik a görögök óta már ismert, kopótípus, a másik a Birodalomban általánosan elterjedt, nagyvadra alkalmazott veltrus porcarius típusú agár, illetve a nyúlra használt veltrus leoprarius agár alakkörébe tartozik.

 

A tál központi medalionjának témája meghatározó jelentőséggel bír. A Krisztus-monogrammal kezdődő felirat, mely körülöleli a kompozíciót, Seuso és utódai számára tartalmaz jókívánságot. A díszített felület több sávban ábrázol jeleneteket. Ezek közös jellemzője az egyedi, életképszerű megfogalmazás. Itt nem jeleneteket átfogó mintát követett a mester. A felső sávban lovas vadász és nyakörves, rövidszőrű, hátracsapott fülű (foltos?) eb hajt hálóba szarvasokat. Az alsó sávban viszont támadó vadkanra ereszti erőteljes, rövidszőrű, álló fülű, nyakörves kutyáját a vadász. Míg a felső eb lehet a már említett veltrus porcarius, az alsó fejtípusa ezt kizárja. Az alsó mezőt záró, halakban gazdag folyó feletti részen az elejtett vadak feldolgozását, a lakoma előkészítését láthatjuk. Egy örves, ülő és egy fektében összegömbölyödő eb élénk figyelemmel kíséri az eseményeket. Előbbi agaras jellegű, utóbbi, melyet láthatóan a vaddisznó felnyitása s az innen várhatóan leeső falatok reménye köt le, az igen elnagyolt megjelenítés miatt nem meghatározható. Itt találkozhatunk egyébiránt a Balaton (római nevén: Pelso) ábrázolásával is. Végül a központi jelenethez érve az ötfős lakomázó csoporttól jobbra vélhetően Seuso kedvenc lovának megörökítését látjuk. A feliratból a paripa neve is tudható: In(n)ocentius (szelíd, békés). Balra a társaságot figyelő, ülő, némileg agaras jelleget mutató két ebet figyelhetünk meg. Egyiket, melyen a nyakörv mellett a fentebb már leírt hám (?) is van, a szélen ülő ifjú(?) szeretettel érinti.

 

A szakirodalom leírása szerinti vadászlakoma kapcsán, figyelemmel a készlet nászajándék voltára, a Krisztus-monogrammal kezdődő felirat tartalmára, a fák között kifeszített szőttes alatt ülők előtt felállított asztalkán elhelyezett halra, mely őskeresztény motívum is egyben, valamint az asztal két oldalán látható, alakjában eltérő, alfára és omegára emlékeztető tárgyra (ételre?), felmerül egy hipotézis. Vajon valóban csak egy polgárjogot nyert pannóniai előkelőség lakomáját látjuk, vagy az ábrázolás mélyebb, szimbolikus jelentést hordoz? Netán a paripa is egy célzatos nászajándék? Lehet, hogy a kétségkívül vadászatkedvelő urat egy békésebb, a keresztényi szeretet jegyében leélendő, boldog házaséletre kívánja serkenteni az ajándékozó? Vagy a lakoma egy szabadban bemutatott áldozat, melyben a még meglévő pogány és már elismert keresztény elemek ötvöződnek? Meglehet, egyik feltételezés nem zárja ki a másikat.

 

Visszatérve tárgyunkhoz, csábító a gondolat, hogy a zsánerképek modorában megörökített jelenetre – kétségtelen helyi vonatkozásai okán – egykorú pannóniai vadászebek létére szóló bizonyítékként tekintsünk. Például próbáljuk felismerni a pannon kopó ősalakját. Sajnálatos, de anyagunk nem támasztja alá ez irányú vágyainkat. „Csupán” a kor életébe tekinthetünk bele, s láthatjuk ember és kutyája szoros kapcsolatát. Ez pedig úgy gondolom, nem kevés.