És mikor újra megcsókoltalak,

szólni se bírtál...Hangod szenvedő

állat hangja volt:olvadni akarva

símultak össze forró tagjaink

s a szerelemtől szavunk elapat.

Elapat,elakadt,-óh ,szenvedő,

szegény kis állatom,mily részegen

néztél föl rám!Milyen édes beszéd

volt néma mosolyod,s mily túlvilági

ez az egész szótlan odaadás!...

Most is így látlak,te szép,remegő

angyal és gyermek,virág és arany,

oly félénken mégis bizakodva

bújtál hozzám,:mikor égő kezem s ajkam

simogató érintése testedhez ér,

s gyönyörrel elkisér...