Több mint tíz éve már, hogy régészek, vegyészek, nyomozók és jogászok kutatnak lázasan, hogy kiderítsék a dollármilliókat érõ Seuso-kincs eredetét. A kincset több ország, Libanon, az egykori Jugoszlávia (késõbb Horvátország) és Magyarország is sajátjának tartotta, legalábbis mindenki igyekezett bizonyítani, hogy a nagy értékû ezüsttárgyak az õ területérõl származnak. Az ügy újabb fejleményeként a Szabadbattyán melletti ásatások során egyre nagyobb részeket tárnak fel abból az ezerháromszáz négyzetméteres római villából, melynek tulajdonosa akár Seuso is lehetett. A szakértõk azt remélik, elõkerül valamilyen perdöntõ bizonyíték, amely a kincsek magyar eredetét bizonyítja.
A történet kezdete
A történet igen hosszú idõre, 1982-re nyúlik vissza, mikor is Northampton hetedik õrgrófja beszállt a Seuso-bizniszbe. A tárgy, amit meg szeretett volna vásárolni, a Seuso-kincs egyik ötszázezer fontos darabja volt, az adásvétel lebonyolításával pedig egy nagynevû ügyvédi irodát, az Allan and Overyt bízta meg, amely nem kisebb kuncsaftok, mint a királyi család és a City cégeinek ügyeit intézte. Az iroda komolyan is vette megbízatását, és felvásárolta a Seuso-kincs máig ismert tizennégy darabját, s arra sem volt rest, hogy a provenienciát, vagyis a származást igazoló papírokat beszerezze. Erre a célra, ki tudja, miért, Libanont szemelte ki, holott a kincsnek soha egy grammja se járt a Közel-Keleten. Mindenesetre az ügyvédi iroda által beszerzett papírok szerint a tizennégy tárgyat hivatalosan, állami engedéllyel vitték ki Libanonból. 1984-ben a készletet megpróbálták eladni a kaliforniai Paul Getty múzeumnak, õket viszont nem lehetett átejteni, mert egy sasszemû kurátor kiszúrta a hamis papírokat, s azonnal nemet mondott. A véletlen mûve, hogy egy magyar régészprofesszor, Szilágyi János György is épp a helyszínen tartózkodott, és felhívta a figyelmet a Seuso-tálon szereplõ Pelso feliratra, amely nem igazán volt összeegyeztethetõ a libanoni származással. Ezek után a lord további két darabbal bõvítette készletét – újabb libanoni papírokkal fölszerelve –, sõt aukcióra ajánlotta azt a Christie'snek. Csakhogy a neves aukciós ház nem akart belemenni az egyre zavarosabb ügyletbe, s diplomatikusan bár, de határozottan visszautasította a lord kincseit. Nem így a Sotheby's, aki hajlandó volt eladásra kínálni a világviszonylatban is ritkaságnak számító, negyvenmillió angol fontra, azaz több mint tizenötmilliárd forintra becsült kincsegyüttest. Az eladás azonban a mai napig nem valósult meg, a kincsek még mindig a lord tulajdonában vannak, aki szintén nem tud túladni a vagyont érõ tárgyakon.
Mi a Seuso-kincs?
A magasfokú mesterségbeli tudással megformázott leletegyüttes tizennégy ezüsttárgyat (plusz egy rézüstöt), edényeket, kancsókat, tálakat tartalmaz, mely Seusóról kapta a nevét. A tárgyakat 1990-ben New Yorkban mutatták be a nyilvánosságnak egy sajtótájékoztató keretében, s azóta számos ország muzeológusát és régészét foglalkoztatja a kérdés: honnan származnak a gyönyörûséges, nagy tisztaságú ezüstbõl készült, felbecsülhetetlen értékû kincsek? S minket különösen, mert nagyon is elképzelhetõ, hogy a jogos tulajdonos Magyarország, s ha sikerül bebizonyítani, hogy a kincsek a volt Pannónia területérõl származnak, a magyarországi eredetet olyannyira vitató külföld is megváltoztatná a véleményét. Biztosat a mai napig nem tudunk, csak remélhetjük, hogy a szabadbattyáni ásatások felfedik a kincs körüli homályt, s bizonyítékot szolgáltatnak a magyar származásra. A kutatók úgy vélik, a Seuso-kincs darabjait a formák, a szimbolika és az ábrázolt jelenetek alapján esküvõi ajándéknak szánták. A Hyppolytus-készlet ital felszolgálására szolgálhatott a férfi számára, az illatszeres szelence pedig az ifjú ara ajándéka volt. A nászajándékjellegre utal még a Seuso-tál középsõ medalionjánk körirata, mely jókívánságokat tartalmaz, valamint maga a medalion, amely esküvõi lakomajelenetet ábrázol. A verses köriratban még Seusót is, vagyis a kincs eredeti tulajdonosát is megnevezték. A név formai elemzése arra utal, hogy viselõje germán lehetett, mivel a Seuso bõvített rövid alak, ahol az egy szótagra rövidített eredeti névhez (SEV) egy kicsinyítõképzõt illesztettek (SO). A drága készletet feltételezések szerint Nagy Konstantin császár adományozta egy Balaton-felvidéken élõ gazdag római úrnak, Seusónak.
Különálló vagy együttes kincsek?
A kezdet kezdetén felmerült a régészekben a kérdés, vajon a kincsek eredetileg is együttest alkottak, vagy csak késõbb helyezték õket egymás mellé a nagyobb anyagi haszon reményében. Mára azonban tudjuk, a tizennégy ezüsttárgy összetartozik, sõt kisebb funkcionális egységek el is különíthetõk a díszítések és a méretek alapján. Egyes dionüszikus jelenetek például az egyik kancsón és az amforán is feltûnnek. Két tál, az Achilles- és Meleagros-tálak is összetartoznak méretük és a rajtuk szereplõ mitologikus jelenetek alapján. A Seuso-kincsek formájához a legjobb analógiákat az i. sz. IV. század második felébõl ismerjük. A kincs tárgyai közül formai szempontból legérdekesebb a római ezüstök között egyedülálló vödörpár. Ezt a vödörformát megtaláljuk az i. sz. IV. századi germán fejedelmi temetkezések emlékanyagában, ami arra utal, a kincs egykori birtokosa barbár származású lehetett, aki azonban a Római Birodalom elõkelõ polgára volt. És itt jön a magyar vonatkozás, mert a Seuso-kincs vödrein lévõ mintát megtaláljuk a Polgárdiban talált ezüstquadripuson (a napokban derült ki, hogy nem tripus, tehát nem három-, hanem négylábú edénytartó állvány), ráadásul a quadripus és a kancsók technikai hiányosságai is közösek: mivel nagy tisztaságú ezüstbõl készültek, anyaguk puha, a quadripus például saját súlyát is alig bírja megtartani, a kancsók talpa pedig letörött a használat során.
Pelso és a Balaton
Azon túl, hogy a tárgyak elrejtésére szolgáló ezüstön talált anyagmaradványok ugyanolyan összetételûek, mint a kincseken talált anyag, a döntõ bizonyíték mégis a Seuso-tálon szereplõ felirat, a Pelso, mely a Balatont jelöli. A Seuso-tál medalionján a lakomajelenet mellett feltüntették annak helyszínét is. A kereveten lakomázó társaság elõtt elterülõ víztükör mellett szerepel a Pelso felirat, mely jól ismert földrajzi név, és egyértelmûen a Balatonra utal. Ebbõl arra következtethetünk, a kincs talajdonosának életében fontos szerepet játszott a tó vidéke, talán itt terültek el a birtokai. Nádorfi Gabriella régész, a Szabadbattyán melletti ásatások vezetõje nem ad hitelt a lordot képviselõ ügyvéd szavának (aki szerint több Pelso is van), szerinte nem véletlen, hogy De Walden úr nem tudja megnevezni a másik Pelsót. Mint mondta, a római szakirodalomban a Pelso név egyértelmûen a Balatont jelöli.
Ki a tulajdonos?
A brit lord, Northampton grófja, bizonyos Spencer Douglas David Compton családfája több évszázadra vezethetõ vissza. Neve már a nyolcvanas években sem volt ismeretlen mûgyûjtõkörökben, mivel tizenhetedik századi kéziratok mellett olyan unikumokat dobott a piacra, mint két világhírû olasz festmény vagy egy egyedülálló görög vázakollekció, összesen tizenkétmillió forint értékben. Ekkor a Sotheby's aukciós ház elnöke, aki már hat Seuso-tárggyal rendelkezett, de nem tudta megvenni a hetediket, felkérte a lordot a vételre. A hosszú nevû õrgróf ekkor szállt be az ígéretesnek tûnõ bizniszbe, de még csak nem is sejtette, micsoda tortúrának néz majd elébe. Nemcsak mert kiderült, hamisak a papírok, hanem mert ezek olyan bûnügyi-tulajdonjogi kálváriát indítottak el, amely a több per és fellebbezés ellenére a mai napig nem zárult le. Magyarországnak másfél millió dollár kártérítést kellett fizetnie a lordnak, aki azonban ennek dacára nem lehet boldog, mert a kincseket, amíg az eredet tisztázatlan, nem adhatja el.
A legújabb fejlemények
A szabadbattyáni ásatások 1993-ban kezdõdtek, de intenzíven '98-tõl folynak – mondta el lapunknak Bánkutiné Hajdú Éva, az NKÖM Seuso-kinccsekkel foglalkozó miniszteri biztosa. Az ásatásokat az NKÖM finanszírozza évente mintegy nyolc-tíz millió forinttal. Ez egy átlagos ásatásra szánt összeghez képest mindenképpen több, de ebbõl is csak az emberi munkát és az anyagszükségletet tudják fedezni. A magyar eredet bizonyításában az igazi elõrelépést az jelentené, ha az egyik falfreskón olyan motívumot találnának, amely a Seuso-kincsen is fellelhetõ. Egyelõre csak azt tudjuk biztosan, a római kori villa olyan hatalmas méretû, hogy csakis gazdag fõúr, kormányzó vagy magas rangú katona tulajdona lehetett. Ezzel pedig megdõl az a korábbi vélekedés, amely szerint az akkori Pannóniából nem származhat a kincs, mert ilyen nagy gazdagsággal ezen a területen senki sem rendelkezett. Az is valószínû, a kincset a barbár (kvád-szarmata) támadások elõl rejtették el i. sz. 374-ben, s ugyanez áll a palotára is, mert használati eszközöket, bútorokat vagy egyéb tárgyakat egyáltalán nem találtak a helyszínen. Valószínû tehát, hogy a palotát kiürítették, a kincseket pedig a földbe, üstökbe rejtették. (Ha az üstöt is hozzászámoljuk, tizennégy plusz egy tárgyról beszélünk.) Jelenleg a palotának mintegy háromnegyedét tárták fel, mostanra az ajtók, ablakok helyét is meg lehet állapítani. Felszínre hoztak már fûtõcsatornás termeket, illetve a horreumot, a gabonatárolót is. A folyamatosan feltárt falfestményrészleteken túl a legnagyobb bizonyítékot a most feltárt felirat jelentheti, amely vagy a tulajdonos nevét, vagy a rangját fogja talán megadni. Ha pedig sikerül perdöntõ bizonyítékkal szolgálni, még az sem reménytelen, hogy a kincsek egyszer hozzánk kerülnek.
Mit mond az ügyvéd?
A Seuso-kinccsel kapcsolatos jogi ügyekben a Lane & Partners londoni ügyvédi iroda tagja és egyik társtulajdonosa, Ludovic de Walden képviseli a birtokost, Lord Northamptont. A nemzetközi jogvitákra – különös tekintettel a választott bírósági eljárásokra – és a mukereskedelmi ügyekre szakosodott jogász úgy tájékoztatta lapunkat, hogy a magyar állam a tulajdonjog bizonyításának kapcsán 1993–1994-ben négy pert indított kliense ellen. Az elsôfokú bíróságon lefolytatott eljárást ugyanis három fellebbezés követte, melyek mindegyikében Lord Northampton javára hoztak ítéletet. De Walden állítása szerint számos független szakértô vizsgálta meg a vélelmezett pannóniai eredet alátámasztását szolgáló elméleteket és tényeket (többek közt a feltehetôen a Balaton latin nevére utaló Pelso felirat, a Szabadbattyánban feltárt római villa és a 14 ezüsttárgy hasonló korának kérdését), melyeket mint bizonyítékokat kivétel nélkül elvetettek. Az ügyvéd elmondta: a magyar államnak a Seuso-kincs tulajdonára vonatkozó követelése jogilag teljesen megalapozatlan, ezért a bírósági határozat alapján 1,5 millió USD kártérítést kellett fizetnie ügyfelének. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy újabb, perdöntô bizonyíték bemutatása híján a sokat vitatott ezüsttárgyak továbbra is Lord Northampton birtokában maradnak. Az ügyvéd álláspontjára rákérdeztünk Bánkutiné Hajdú Éva miniszteri biztosnál is, aki a másfél millió dollárt ugyan nem tagadta, de azt mondta, ez nem kártérítés, hanem a bíróságnál elhelyezett ún. kötelezô letét, illetve a lord által fizetett ügyvédi költség egy része, amit Horvátországnak ugyanúgy be kellett fizetnie. Hozzátette továbbá, hogy a követelés tárgyát képezô másfél millió dolláros összegbôl végül csak 1,4 milliót fizetett ki a magyar állam.
