Úgy tűnik, nem voltam elég precíz az eöző hozzászólásnál.
A vízszintes indítású űreszköznél, nem a hagyományos rakéta elrendezés a járható út, hanem egy valamilyen Blended Wing Body vagy Lifting Body szerkezet.
Hogy mekkorára is kellene méretezni a szerkezetet arra jó közelítés a An-225 MIRYA ami üresen 225 tonna, és a felszálló tömege 600 tonna. Nem szabad elfelejteni, hogy ennek a gépnek ezzel a terheléssel a felszálló sebessége 200 km/h körüli!
Természetesen egy olyan szerkezetnél, aminek ellent kell állnia a visszatérés okozta terheléseknek, le kell mondani a mechanizált szárnyról és meg kell elégedni a magasabb felszálló sebességgel.
Mivel itt a teljes rendszer tér vissza és nem csak a töredéke, mint a hagyományos rakétáknál, nagyobb felület lenne kitéve az ilyenkor felllépő hőterhelésnek. Ugyanakkor a nagyobb felületen jobban el lehetne kenni ezt a terhelést. (A Shuttle esetében is csak alig 30%-ka kap hőterhelést a teljes felületnek.)
Hogy mennyit lehet megspórolni a szárnyakkal? Tonnákat.
Egy hagyományos repülőeszköznél a vízszintes, szubszónikus repüléshez szükséges tolóerőt legegyszerübben a gép tömegének a siklószámmal történő elosztásával kaphatjuk meg. Ha mondjuk a Shuttle visszatérésénél lévő 10-es siklószámmal kalkulálunk, akkor 400t esetén 40t tolóerő lenne elegendő a vízszintes repüléshez, 100-120t-val pedig vidáman feltudna kocogni 20-25 km-ig. Ez mint látható, hogy csak az 1/4-e a hagyományos 400t tolóerőnek. Arról nem beszélve, ha ehhez hozzávesszük, hogy ezt az első 20km-es utat megteheti hagyományos hajtóművekkel, szubszónikus tartományban repülve.
Mivel felfelé menet kevesebb üzemanyagot fogyaszt a szekér, lehetőség van a visszatérésnél hoszabb idejű fékezést alkalmazni, ami csökkentené a belépési sebességet, és a szerkezeti terhelést.