Prológus: A negyedik ezredév eleje

A Nap még mindig ugyanúgy nyugszik le, mint az emberiség
történetének sok-sok évszázadán keresztül. Kint az ablakok
előtt leszállt az est, és az ember gyermeke még mindig
az ágyban didergett, amikor az esti szél a szörnyek
leheletét behozta a lakásba.
És mivel a felnőttek sokat dolgoztak, túl elfoglaltak voltak
ahhoz, hogy gyermekeikről is gondoskodjanak, a gyermekek
a komputereknél kerestek szórakozást. A komputerek
pedig meséltek.

Azon a hídég és sötét téli éjszakán egy kislány, akit Ciának
hívtak, olyasmit tett, amit még soha azelőtt: arra kérte
az Adathálózatot, hogy meséljen neki, de nem nevezte meg
pontosan sem a mesét, sem a mesélőt.

Cia hálószobájában egy holográfia jelent meg. Gyengén
világított, visszaszorította a sötétséget, amely az ablakon
keresztül próbált a szobába lopakodni. Egy férfi holográfiája
volt, aki régi történelmi kosztümöt viselt. Cia nem tudta, milyen
korból való a ruha, de abban biztos volt, hogy nagyon
régi, és mindenképp a háború előtti.

- Szervusz, kislány - köszöntötte a férfi holográfiája.
Szeme sötét volt és szomorú, hangja mély és erőteljes. -
Én az egyik Praxcelis vagyok, és azért jöttem, hogy mesét
mondjak neked.
Cia felült az ágyában, térdét átkulcsolta a kezével.
- Te milyen más vagy, mint a többi - mondta Cia kicsit
bizonytalanul. - Eddig még sohasem küldtek hozzám hozzád
hasonló Praxcelist.
- És ezután sem fognak. Már vártalak - mondta a Prax-
cells holográfiája. - Vártam, hogy hívj ... Te nagyon hasonlítasz
Maggie-re ...
- Maggie-re? Maggie ... Archerre? - suttogta Cia.
- Igen bizony, Maggie Archerre. - A Praxcelis elmosolyodott,
és Cia azon kapta magát, hogy válaszul visszamosolyog.
- Nem kell félned, kislány. Gyere, hallgass meg egy mesét
... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy komputer,
amit úgy hívtak, hogy Praxcelis, és Praxcelis álmodott...


(Valós idő)