Sokszor gondolkodom azon is, hogy a pasiknak miképp lehetne segíteni, hogy hamarabb magukra találjanak. Mert ugye alapból nem fogadnak el semmilyen segítséget.
Sok pasinál ez úgy nyilvánul meg - mármint, hogy nem ők a család fejei - hogy kőkeményen elkezdenek dirigálni otthon. Az én exem egyszer leültetett és azt mondta, hogy innentől be kell számolnom minden fillérről ( közös pénzből összehozott vállalkozásunk volt), és mostantól ő dirigál itthon, ergo én azt csinálom amit ő mond. Akkoriban sportoltam is. Alapból le akart tiltani erről. Én viszont az a nőtípus vagyok, akit szívesen nevel gyereket, mos, főz, takarít, dolgozik - DE! - csak akkor, ha ez nem parancs. Sosem lehetett az konyhába láncolni engem. Egyszóval berágtam, jó kis parázs vita lett belőle. Ez már a végpontja volt a házasságnak, az egyik utolsó jelenete.
Akkor én agresszív voltam, mert nem hagytam magam totálisan elnyomni? Mert belázadtam a hülyeség ellen?

A másik véglet a férfiaknál, aki befordul. Jó esetben csak csöndben van, és totál papuccsá válik. Mert valljuk be, vannak nők jópáran, akik élvezik ezt. De van, aki máshol éli ki a vélt vagy valós elnyomást.

És mi van akkor, ha egy nő megtalálja az arany középutat? Tudja, hogyan terelgesse kedvesét a kívánt irányba. De a tudatában mégis ott van, hogy ő az erősebb, holott ő nő akarna lenni?!