A baloldali sajtó tudatos ténykedése következtében az elmúlt másfél évtizedben hibás, a valóságot eltorzító sztereotípiák alakultak ki a közvéleményben a magyar–orosz kapcsolatok rendszerváltás utáni időszakáról. Hogy csak néhányat említsünk: Magyarország hátat fordított a keleti piacoknak, az Antall-kormány elrontotta a kapcsolatokat Oroszországgal, az Orbán-kormány nem észlelte az ezredfordulón Oroszország térnyerését stb. A baloldali politika – nem lebecsülendő sajtótámogatással – azt próbálja a közvéleménybe sulykolni, hogy a magyar jobboldal oroszellenes, s ezt a véleményt igyekszik kialakítani az orosz politikai vezetésben is. A valóság azonban teljesen más. Nézzük a tényeket!
1990-ben a magyar lakosság túlnyomó többsége a rendszerváltoztatásra és ezzel szükségszerűen a külpolitikai orientációváltásra szavazott. Az Antall-kormány megkezdte a "szocialista tábor" struktúráiból való "kihúzódást", majd kezdeményezte ezek feloszlatását (Varsói Szerződés, KGST). Ezzel párhuzamosan meghirdette a parlamenti erők széles konszenzusán alapuló euroatlanti integrációs politikát, amely kilátásba helyezte NATO-, illetve EU-tagságunkat. Magyarország egyúttal a Szovjetunióval is igyekezett új alapokra helyezni kapcsolatait, a kormányprogramban foglaltaknak megfelelően egyoldalú függőségektől mentesen, a teljes egyenjogúság elvi alapján. A félrevezető állításokkal ellentétben Antall József pontosan tisztában volt a Szovjetunió, majd Oroszország világpolitikai súlyával.
Az Antall-kormány folytatta a még Horn Gyula külügyminiszter által aláírt magyar–szovjet csapatkivonási egyezmény végrehajtását, s arra törekedett, hogy a szovjet csapatok kivonása a tervezett időben befejeződjön. Ezzel párhuzamosan elkezdődtek a csapatkivonások pénzügyi-elszámolási tárgyalásai. A demokratikus magyar kormány 1991 augusztusában elsőként állt a demokratikus orosz vezetést szimbolizáló Borisz Jelcin elnök mellé, elítélve a Gorbacsov elleni puccskísérletet. Antall és Jelcin személyes jó kapcsolata erre az időszakra datálódik. (Jelcin ugyanilyen politikai és erkölcsi támogatásban részesült a magyar kormány részéről 1993 tavaszán, majd ugyanezen év őszének nehéz napjaiban, amikor a parlamenti ellenzék fegyverrel készült átvenni a hatalmat.)
Az új minőségű kapcsolatok alapjait a magyar–szovjet, majd a magyar–orosz alapszerződésben rögzítettük, ennek aláírására 1991. december 6-án került sor. Orosz javaslatra a magyar–orosz szerződésbe utólagos külügyminiszteri levélváltással bekerült az 1956-os szovjet katonai beavatkozás elítélése. (Hazafelé jövet a magyar miniszterelnök gépe leszállt Kijevben, ahol Antall József ukrán partnerével aláírta a magyar–ukrán alapszerződést, a térség minden korabeli országánál előbb felismerve a független Ukrajna jelentőségét.)
A közhiedelemmel szemben tehát a demokratikus magyar és orosz vezetés között kifejezetten jó, bizalmi viszony alakult ki. Ennek volt köszönhető Jelcin 1992. novemberi budapesti látogatása, amikor egyebek között rendeztük a csapatkivonások utáni pénzügyi-elszámolási vitát, megállapodtunk az adósságrendezés feltételeiről, és példaértékű kisebbségvédelmi megállapodást írtunk alá. Emlékezetes marad Jelcin elnök parlamenti felszólalása, amikor megkövette a magyar népet az 1956-os szovjet katonai beavatkozásért.
Magyarország egyáltalán nem fordult el a szovjet, majd az orosz piactól. A kereskedelmi forgalmat a transzferábilis rubelről a dollárelszámolásra való szükséges átállás után elsősorban a szovjet fizetőképtelenség vetette vissza. Sem a tőkeszegény magyar magánvállalatok, sem az állami cégek nem voltak olyan helyzetben, hogy tovább finanszírozhatták volna a kinnlévőségeket, így a forgalom visszaesett. A szovjet piac összeomlása miatt a magyar exportőröknek új piacok után kellett nézniük. Korántsem magyar sajátosságról volt szó, 1991 közepére a Szovjetuniónak valamennyi közép-európai országgal hatvan-hetven százalékkal csökkent a kereskedelmi forgalma. Néhány év múlva a magyar export újra nőni kezdett, s 1997-re megközelítette az egymilliárd dollárt.
