Egy kis berlini szobában írom ezt itt. Nincsenek nálam Csurka István művei - évtizedeken át küldözgettük egymásnak könyveinket, baráti ajánlással -, vele kapcsolatos emlékeimet, csurkológiai ismereteimet most egyetlen írásából, az Átvilágítás címűből próbálom rekonstruálni és felülvizsgálni. Elutazásom napján vásároltam meg e cikk kedvéért a Magyar Fórumot, életemben először. Az újságárus elmosolyodott, amikor fizetés közben a visszájára fordítottam, hogy ne lehessen a címlapot látni. "Nem is kell őket támogatni" - mondta.

Csurkát főiskolás kora óta ismerem. Ha jól emlékszem rá, közös barátunk, Gáli József mutatta be nekem, talán másik közös barátunk, Galgóczi Erzsébet jelenlétében. Volt még egy közös barátunk, Angyal Istvánnak hívták. Találkoztunk Déry Tibornál is, aki szívesen gyűjtött maga köré fiatal írókat. Engem is meg-meglátogatott. A nagyszobában, ahol első feleségemmel éltem, volt egy kiugró szöglet asztallal, székekkel. Ma is látom, hogyan trónol a legöblösebb székben, olyan gömbölyűn röhögcsél, hogy csaknem kicsordul belőle.

Első konfliktusunkra Bécsben került sor, 1956 októberének elején. Először utazhattunk akkor Nyugatra, az úgynevezett író-hajón. Csaknem kétszáz író összezárva: maga a pokol. Szerencsére apám egyik Bécsbe emigrált barátjának volt a város közepén egy üres irodalakása, így hát nem kellett a hajón aludnom. Negyedmagammal elfoglaltam ezt a lakást, mindenkinek jutott benne egy szoba. Csurkát is magammal vittem, fölöttébb vonzott a belőle áradó életszeretet és humor. Egy este némelyest alkoholizált állapotban szidni kezdte a főiskolát és évfolyamtársait, elsősorban egy Riesz vagy Reisz György nevezetű alakot, akit felháborodása hevében lerohadtzsidózott, majd lebüdöszsidózott. (A nevet körülbelül megjegyeztem, mert a szitokáradat során kiderült, hogy azonos Moldova Györggyel.) Az egyik különösen nyomatékosra sikerült jelzős szerkezet után, a mondat közepén megtorpant és megkérdezte: "Csak nem vagy te is zsidó?" - "Attól függ, milyen szempontból" - válaszoltam nem túl ármányosan. Feledhetetlen csönd támadt a szobában: 1944 óta még csak tizenkét év telt el. Soha többé nem tértünk vissza arra a beszélgetésre. Évekig nem is találkoztunk: engem lecsuktak a forradalom után, őt internálták. Szabadulásom után gyakran futottunk össze. Egy időben néhányadmagunkkal közös színházi vállalkozást kezdeményeztünk, sikertelenül persze. Ugyanarról a faházról írtunk színművet, ő a Nagytakarítást, én a Jolán és a férfiakat. A faházat közös barátunktól kaptuk, a téli hónapokra, kégli céljaira, és kontaktusunkról már az a mellékkörülmény is gondoskodott, hogy csak egy kulcsunk volt hozzá.