Itt már sok szó(cséplés) elhangzott a bitekről, jel/zaj viszonyról, kHz-ről, egyről viszont illik még megemlékezni.

Ez jelesül az elmúlt huszon-harminc év műszakilag/hangmérnökileg csapnivaló felvételi/utómunkálati/hangmérnöki "teljesítménye" (tisztelet a ritka kivételnek), ami szinte kizárólag az eladhatóságnak lett alárendelve.

Született emiatt (a tényleg nem egy műszaki csúcs Red Book "szabvány"-t megcsúfoló) 14-20 dB-es átlagos dinamikájú rock/pop/tuctuc felvételből rengeteg ("jó lesz az a pa..sztnak" jeligére, illetve "ez a trend, mert mi ezt mondtuk").

Ha ehhez még a digitális keverőpultok/utómunkálatok "áldásait" is hozzávesszük, akkor nem csoda, hogy többségünk inkább hallgat szívesebben egy 80-as évek előtti (átlag) LP-t, mint egy átlag CD-t.

Ebből a szempontból a mostanában elterjedő nagyobb mintavételezést (pl. 96K), illetve felbontást (akár 24 bit) használó rögzítési módok is csak lehetőséget jelentenek, hiszen (többnyire) ugyanazt a matériát tupírozzák.

Már régebben megemlítettem valamelyik fórumon, hogy a felvétel milyensége általában sokkal többet "hoz", mint az utánna következő digitális transzport réteg potenciálja.

Erre jó példa a Reel2Reel weblapjáról letölthető analóg magnóval rögzített és 16/44.1-re digitalizált (WAV) felvételei, amelyek (nekem) a hibáival (szalagzaj, közeltéri felvételi zajok stb.) együtt is sokkal élvezhetőbbek, mint a gépemen levő (most is fülessel hallgatott) echte digitisz 24/96 FLAC felvételek.