Átolvastam az OPNI-vitát. Szépen elszaladtak az indulatok. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez a nagynevű szellemi műhely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy "pszichiátriai betegekkel" foglalkozzon. Olyasvalakitől fogadok el ellenvetést, aki bent töltött már legalább egy ÉJSZAKÁT. Mert akkor kezdődik a legyek ura. Képzeljük el, hogy mondjuk hosszú időn keresztül be vagyok zárva egy folyosóra. Az ápolók 90%-a úgy viszonyul hozzám, mintha nem is léteznék, ha szólok hozzá levegőnek néz, nem reagál. Fekszem a fertőtlenítő és szarszag egyedi keverékében, halnak meg mellettem az emberek, végignézem a lekötözéseket, ágyhoz bilincseléseket. Egy felpuffadt nőbeteg éppen menstruál, annyira le van szedálva, hogy azt se tudja hol van - áthidaló megoldásként egy lepedő van a két lába közé kötve, úgy mászkál. Másik kollegának már három napja jókora szarfolt a nadrágján. Kétszer szólok a nővérnek, harmadszorra már feleslegesnek ítélem.A reggeli meg a vacsora egy vajaskenyér, fél szelet párizsival. Vacsi egyébként négykor, a konyhaszemélyzet beosztásához igazodva. Hajléktalan szobatársam három hét alatt nyolc kilót fogyott. Elmondása szerint másfél évet húzott le dutyiban, "egész elviselhető volt". De ha még két hétig itt kell maradnia, "azt nem bírja ki". Totális börtönfeeling uralkodik az osztályon, és mindent átleng a bizonytalanság, mert nem lehet tudni, mikor engednek ki. Az őszinteség veszélyes dolog: az első viziten közlöm a főorvosnővel, hogy ha lehet minél elöbb távoznék, mert "azt mindketten láthatjuk, hogy ez a hely erre alkalmatlan." Reakció: három napig nem kapom vissza a ruháimat, a kincstári csíkos pizsomában talán nem fogok meglépni. Mellesleg a zárójelin háromszor szerepel hogy önként mentem be... Nagycsoport. A szocioterapeuta fickónak jobban remeg a keze mint nekem. Valamilyen indíttatásból elkezd a hospitalizációs szindrómáról (intézményfüggőség) beszélni. Nem hiszek a fülemnek. Nem tűnik fel neki hogy hol van? Könyörgöm, ez a szakmája! Vagy szimplán csak buta? Fél órával késöbb már újságolja a betegtárs, hogy megfigyelte magát, és szerinte már kezd hospitalizálódni. Fél óráig magyarázhatom, hogy ez hülyeség, a szocioterapeutára meg nem kell figyelni, mert egy barom. Egyik nap betéved az osztályra egy min. 150 kilós, hatalmas srác, láthatóan úgy begyógyszerezve, mint a fene. Nem vágja hol van. Egy darabig végigsúrolja a falat, rájön valamire, megfordul, elindul kifelé. Hét óra, zárják az osztályt. Érkezik Ursula nővér - úgy néz ki mint a rajzfilmben, csak valamivel darabosabb és nem kedves hanem undok. Szólok neki, nézze, ott van az a csávó, mászkál fel-alá, eltévedt, valamit nem kéne csinálni? Standard protokoll. Mintha meg sem hallaná. A fickó kiért az osztályról - innentől nem az ő gondja. Bezárja az ajtót, visszaslattyog a kuckójába. Az orvosok jók, de a kapcsolatfelvétel nehézkes. Vizit hetente háromszor, ha öt percet tudsz beszélni a dokival már király vagy. Nincs idő, hogy figyeljenek rád. El vagy veszve. Elfelejtve. Bezárva. Bizonytalanságban. Mindenki mást mond. Vizitnél főorvosnő: "Ki a kezelőorvosa?" "Ön az" Komolyan mondom, totális börtönfeeling, csak itt még gyógyszereznek is. Belenéznek a szádba. Mint a Száll a kakuk fészkére, csak ott kellemesebb a környezet. Ha hazaengednek hétvégére, kilépőt kapsz. Az van réírva: Szabadság engedély. Ismétlem: SAJÁT ELHATÁROZÁSBÓL... Látom, hogyan torzulnak az emberek. Főként az úgymond "magasabb szocioökonómiai stétuszba" tartozók. A többiek már megszokták, hogy megalázzák őket. Az értelmiségiek ezt még csak tanulják. Látszik rajtuk a cél: engedelmeskedni, "tartani az osztályos kereteket", elhúzni innen minél elöbb, és eltemetni, elfelejteni ezt az egészet. Néhány szó a szakszerűségről: mikor bementem éppen napi 3mg Xanaxal voltam kezelve. Azt még a legkisebbek is tudják, hogy nagyon óvatos leépítést igényel. Bekerültem - 2 napig semmi. Elfelejtettek. Nagyon szar volt. Nem ajánlom senkinek. Ez a rendkívül haladó Gaszner-féle osztály. Dantei. Komolyan. Azt már meg sem említem, hogy a lázlapra írt gyógyszerek helyett generikumot adnak, es hiába feküdtem bent 2 hetet, a zárójelentés tanúsága szerint kb. 1hónapig voltam állományan, tehát eddig húzták a TB-től a pénzt, mintha bent feküdtem volna. Belefér. Úgyis pénzügyileg szarban vannak. Viszont hogy fizetési előkalkulációt kapjak (elvben az osztálynak kell kiállítania, ha kérem) egyenesen a gazdasági főigazgatóhelyettesre kellett rátörnöm az ajtaját - mindenhonnan elhajtottak.
Még valami - jelen állapotok 2006-ben uralkodtak. Mi lehetett itt mondjuk ötven évvel korábban? Vagy még elöbb. Ne felejtsük el: a patetikus intézménytörténeti összefoglalásokat orvosok írják. (Kötelező irod.: Foucault: A bolondság története)
Érdemes felruccanni a másodikon a Selig-Fekete múzeumba. (kutatási órák asszem szerdán déltől) Megdöbbentő. Kicsit más a perspektíva. Lehet hogy kellő távolságból nézve ez egy remek szakmai műhely. De ha közelebb megyünk sokkal inkább az kerül előtérbe, hogy nagyon sok ember szenvedett itt nagyon sokat. Én csak két hetet húztam le, és akár még egy kis nosztalgia is van bennem. A parkot, az épületet sajnálom. Magát az intézményt nem.
Felszántani. Sózni.