MŰVÉSZI SZEMPONTOK
Történelmet sokféleképpen lehet hamisítani. Tapintatosan, némi csúsztatással vagy meggyőző – félrevezető – tudományos magyarázatokkal, durvábban elhallgatással vagy közvetlen tagadással. Amikor ideológiai okokból vagy éppen a hatalom utasítására “megszépítik", netalántán meg nem történtté teszik az eseményeket, arra is szükség van, hogy a dokumentumokat átírják. Ugyanígy a fotókat és a filmeket is manipulálják.
David King angol fotóriporternek és műtörténésznek, a Sunday Times művészeti igazgatójának egyedülálló gyűjteménye van a Szovjetunió történelmét, a forradalom és a szovjet korszak fontosabb eseményeit és szereplőit megörökítő eredeti fényképekből, valamint ugyanezen képeknek később retusált változataiból. E páratlan gyűjteményt világszerte vándoroltatja. Így mutatkozik be most
A kommiszár eltűnik
Történelmi fotóhamisítások
című vándorkiállítás több száz képe és dokumentuma a Nyílt Társadalom Alapítvány Centrális Galériájában (Budapest, V. Nádor u. 11.). Az április 25-éig látogatható tárlat megdöbbentő képeket állít egymás mellé. Az egyiken szereplők sokasága, a másikon alig néhányan. A nagy vezér Lenin és Sztalin – a híveivel, tábornokaival, majd egyre ritkuló környezetével, végül pedig párban vagy magányosan. Tudni való, hogy amikor valaki kegyvesztett lett, azt nemcsak száműzték vagy kivégezték, hanem a fotókról is el kellett tüntetni. Működésbe lépett a “képgyilkolás” vagy a -megcsonkítás, és a retus.
Az “ártatlan” hamisításoknak sokatmondó példája az a Petrográdban 1917 februárjában, a forradalom első napjaiban tüntető katonákat ábrázoló kép, amelyen megváltoztatták a helyszínt. Az eredeti fotón egy órás- és ékszerészüzlet cégtáblája látható. A szépítetten a Harcolj a jogaidért! jelmondat olvasható ugyanott.
Megnövelték annak a tömegnek a méretét is, amelyen Lenin és Trockij a nagy október második évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségen beszél a moszkvai Vörös téren. Mondanom sem kell, hogy az 1967-ben a V. I. Lenin a fotóművészetben című kötetben már csupán az erősen retusált változat jelenhetett meg: Lenin mellől eltűnt Trockij, Kamenyev és az örmény Artyom Havatov (ő 1937-ben esett áldozatául a “tisztogatások”-nak).
Az 1925 áprilisában, a XIV. pártkonferencián készült csoportkép, amelyen M. Lasevics, M. Frunze, I. Szmirnov, A. Rikov, K. Vorosilov, Sztalin, N. Szkripnyik, A. Bubov, Sz. Ordzsonikidze és J. Unschlicht látható, klasszikus példája a szovjet fénykép-manipulációnak. Az elvtársak közül csupán Vorosilov halt meg természetes halállal. Az 1939-ben, majd 1949-ben megjelent Sztalin-életrajzban ugyanennek a képnek erősen retusált változatán a szereplők száma négyre csökkent. A konferencia részvevőinek nagyobb részét ugyanis “likvidálták” a történelemkönyvekből is.
Híres a Sztalint, a gyermekek barátjaként megörökítő fotó is, amelynek eredeti változatában a generalisszimusz társaságában ott áll Jebanov, a Burját ASZSZK első embere. Később, amikor Jebanovot kivégezték, az újra közzétett képen ő már nem szerepelt. Kivégezték a képen szereplő hatéves Gelja Markizova szüleit is.
Jószerével leírhatnám a kiállítás valamennyi képpárját. Szívesen meg is tenném, hiszen mindegyik megdöbbentő események tanúsítója. A kiállítással egyidejűleg jelent meg a PolgArt Kiadó gondozásában az a Retusált Történelem című kötet, amelyben megtalálható a gyűjtemény javarésze.
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9916/latogato/trtnel21.jpg
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9916/latogato/trtnel22.jpg
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9916/latogato/trtnel23.jpg
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9916/latogato/trtnel24.jpg
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9916/latogato/trtnel25.jpg
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9916/latogato/trtnel26.jpg
A komisszár eltûnik címmel nemrégiben Magyarországon is látható volt a sztálini történelemhamisítás gyakorlatát bemutató vándorkiállítás. Most kezünkbe vehetjük a téma könyv alakban feldolgozott változatát. David King, az angol író, fotómûvész harminc éven át gyûjtötte akadályokat nem ismerô megszállottsággal a korszak festményeit, plakátjait és fényképeit. Elkötelezettségének eredménye ez az egyedülálló fotóalbum, amely az értékes gyûjtemény magyarázó szövegekkel kísért válogatása.
A képanyag ez esetben nem csupán a szöveg illusztrációja. Maguk a képek a fôszereplôk. Sztálin-portrék, dicsô jövôt szuggeráló, messianisztikus egyenmosollyal. A fôállamügyészt, Andrej Visinszkijt a késôbb általa kivégeztetettek gyûrûjében ábrázoló csoportkép. Hadvezérek, politikusok és névtelen kisemberek mûteremben készült arcképei, festett hátterek, mûsziklák és preparált harci lovak társaságában. Híressé vált fotó a joviális Vezér karján ülô mosolygós kislányról, akinek szüleit a fénykép elkészülte után nem sokkal kivégezték. Fokozatosan tûnnek el a képekrôl Trockij és a trockisták, majd ilyen vagy olyan okból lassan mindenki más (Kirov, Zinovjev, Kamenyev, Jezsov és a többiek). Végül a szovjet diktátor egyedül marad, mintha egymaga csinálta volna az egész forradalmat, jóllehet korántsem ok nélkül hiányzott az 1917-es októberi forradalom bolsevik vezetôit ábrázoló fotómontázsról.
A könyv igen széles közönségre számíthat. Tanulságos lehet például a vizuális mûvészetek kedvelôi számára. 1917 után a mûvészeti élet is az új kormány ellenôrzése és irányítása alá került. Államosították a gyûjteményeket és a húszas évek relatív szabadsága után megszabták a szocialista mûvészet alapelveit. A szocialista realizmus pedig a XIX. század második felébe visszanyúló gyökereit megtagadva a politikai rezsim kiszolgálójává vált. Némelyek talán túllépnek majd a perspektíva és a lépték szabályainak sorozatos semmibevételén, és értékelni fogják az apró utalásokat, mint például a Sztálin cirill betûs nevét formázó harci repülôk kötelékét a nagy szocialista égbolton. Ha tudnak, választhatnak egy kedvencet a tömör, ám annál izgalmasabb címû festmények közül (például A Népbiztosok tanácsa 1917. december 7-én átadja Dzerzsinszkijnek a Cseka felállításáról szóló határozatot).
A fényképészet gyakorlói kapnak néhány ötletet arra vonatkozólag, hogy hogyan lehet gyér hallgatóságból zsúfolt termeket, a ragyás Joszifból pedig grúz Clark Gable-t varázsolni. A retusálás technikájának minôsíthetetlenül alacsony színvonala persze valószínûleg lehervasztja majd érdeklôdésüket. A fotográfusok bizonyára hitetlenkedve csóválják a fejüket a fényképezés mûvészete elleni dilettáns merényletek láttán. A nem kívánt személyeket ugyanis felettébb fondorlatos módon leplezték. Hol letakarták egy papírdarabbal, hol szamárfület hajtogattak rá, hol pedig leöntötték egy tintapacával. Máskor egyszerûen csak besatírozták vastag fekete tussal. Általában azonban egyszerûen kivágták, esetleg egy - az adott pillanatban még szalonképes - fejet montíroztak a testhez.
Elôfordult, hogy nem is leplezték a hamisítást. Ilyen esetekben kísérteties emberi körvonalak sejtetik egy persona non grata hajdani jelenlétét, nem hagyva kétséget afelôl, hogy mit jelent a manipuláció ilyen nyílt vállalása. A szemlélôben mindenesetre hamar kifejlôdik egy különleges érzék, s a fekete háttér, egy nyilvánvalóan elnagyolt ecsetvonásokkal rajzolt ruházat, a háttér láthatóan késôbbi és többnyire csapnivaló kiegészítése, az ottfelejtett árnyékok és az élettelen, merev mozdulatok láttán azonnal gyanakodni kezd.
A fényképek eredeti és késôbbi, retusált verzióinak összehasonlításával rekonstruálható a sztálini paranoia kórképe. A szereplôk egymáshoz viszonyított pozíciójából és testtartásából dekódolható a folyton változó korabeli viszonyrendszer. Minden történelem iránt érdeklôdô olvasó nyomon követheti a fotókon a mítoszteremtés stációit. Elmerenghet a nemrég még írástudatlan nép számára összeeszkábált sztálini ikonográfia és a valóság közti eltéréseken, és a jelenség bizarr szakrális jellegén (balzsamozás, a zarándok- és kegyhely szerepét betöltô Lenin-mauzóleum stb.).
Lesznek, akik fellélegeznek, hiszen ez a korszak lezárult. Az idôsebbek talán még némi elégtételt is érezhetnek egy ilyen leleplezô könyv puszta megjelenése miatt is. Mások szörnyülködni fognak annak a képtelenségén és tragikumán, hogy valaki a történelmet megsemmisíti és újraírja. Ellopja az emberek múltját: öndefiníciójuk, önértékelésük, jelenük és jövôjük viszonyítási alapját. Istent játszik, és a létezôt nem létezôvé változtatva egy soha-nem-voltat nyilvánít valósnak. Nézi az ember Sztálin fotóit, majd Berija és a többiek arcvonásait kutatja hasonló - kicsit szégyellt - kíváncsisággal. Próbálja megérteni.
A legtöbben valószínûleg jókat röhögnek majd. Mit is tehetne az ember zavarában, amikor a képeken szereplôk átrendezésekor egy-egy emberi testrész a helyén marad, mint Kaganovics (a szovjet pártapparátus akkori második embere) jobb válla Vorosilov háta mögött, vagy Trockij könyöke Lenin balján? Akaratlanul is elmosolyodunk a Nyikolaj Sztrunnyikov által festett, és - a szerzô megfogalmazásával élve - ravaszul számító Lenin-portréja láttán. Hasonlóképpen nehéz komolynak maradni, amikor hiába lebeg a dicsô Sztálin feje sugaras dicsfényt árasztva a Vörös-tér felett, a tömeg mégsem veszi észre, és az ellenkezô irányba lövelli a diktátort hizlaló szemragyogását. A leginkább abszurd azonban a szobrász Anyikusin kínosan kétértelmû Lenin-szobra, illetve Leninnek és feleségének, Nagyezsda Krupszkajának a közös fotója, amelyen a fénykép elkészítésekor észre nem vett, belógó távcsô Krupszkaja fejének szegezett puskacsônek látszik.
Az én választott fényképeim nem látványosak. Az egyik, Iszaak Babelnek ôrizetbe vételekor (1939. május 16-án), a rendôrségi nyilvántartás számára készített fotója. Oldalnézetbôl a fejtartás az orosz ellenzéki értelmiségi méltóságát és emberségét sugallja. A pár pillanattal késôbb, szembôl készült fotón az író tekintete fáradt és józan. Tudta, hogy mi vár rá. 1940. január 27-én lôtték agyon, hosszú és gyötrelmes vallatási procedúra lezárásaként. Babel a könyv elején található, egyik mottóul választott idézet tanúsága szerint azt írta: Ma csak egyféleképpen beszélhet az ember szabadon a feleségével - éjszaka, takaró alá bújva. Ebben némileg tévedett. A feleségében sem mindig bízhatott az ember. Elôfordult ugyanis, hogy a kiszemelt személy mellé kirendelt beépített ügynök volt, vagy késôbb kényszerítették arra, hogy a férjérôl feljegyzéseket készítsen a titkosrendôrség számára.
Ugyanazon az oldalon egy másik megrázó kettôs portré látható egy mûvész házaspárról: egy híres színházi rendezôrôl és színésznô feleségérôl (Vszevolod Mejerholdról és Zinaida Rajhról). A férfié Viszockij-típusú, okos és érzékeny, ötvenes férfiarc. 1940-es kivégzése elôtt ugyanazok a vallatótisztek kínozták meg, akik Babelt. A nô tiszta és finom tekintetû, bájos orosz szépség. Méltán híres szalont vezetett moszkvai lakásukon. Nem sokkal férje letartóztatása után gyilkolták meg az otthonában, brutális kegyetlenséggel.
Eleinte zavart a szöveges rész populáris hangvétele. Összeférhetetlenséget éreztem az ironikus kommentárok és a képek között. A sokadik végiglapozgatás után szûnt meg teljesen a lappangó ellenérzés. Ezekrôl a dolgokról csak így lehet beszélni. Vagy sehogy. King könyve lebilincselô élmény. Értéke ráadásul idôvel jócskán növekedni fog. Nem vitás azonban, hogy nehéz lesz levenni a polcról. Igaz, nehéz lesz visszatenni is.
