Hát azt hiszem, a kosz - mivel azárt az látható - az látható....:))

 

De bármire át lehet konvertálni - ha az ember érteni akarja...:))

(..és érdemes megérteni, mert ilyen "apróságokon" múlik sajnos...:(()

 

Végül is egy sok éven át tartó házasságban elég sok olyan "apróság" van, amin vagy nincs mód változtatni, vagy egyszerűen nem veszi észre az ember, hogy jobb lenne tán változtatni rajat, mert az előbb-utóbb felőrli a másik idegeit.

 

Legyen egy klasszikus példa: a férj olajos, lepusztult - ám ugyanakkor kedvenc - melegítője.

 

Akkor, amikor még csak futó viszonyom volt a feleségemmel, ugye nyilván amikor találkoztam vele, akkor csak nem a kedvenc olajfoltos, kerti munkákhoz használt, érettségizős melegítőmben mutatkoztam előtte; ha utcán találkoztunk, akkor éthetően nem, ha meg eljött hozzám, akkor meg csak felöltöztem rendesen - amíg le nem vetkőztem (szintén rendesen....:))

 

No de akkor, amikor már velem élt, akkor nyilván elkövetkezett az a Nagy Nap, amikor végre nem kellett "tartanom magam" a macsósztájlhoz és hazaérve - csak úgy, mint régen - lehajigáltam a dolgozóban használatos, a legújabb divat szerint kézzel varrott angol szövetből készült öltönyömet, lerúgtam a kézzel, méretre csináltatott krokogyélus-bőr topánkáimat és végre felvettem a kedvenc olajfoltos melegítőmet és tízéves nyuszis mamuszomat - merthogy abban érzem jól magam, abban tudok regenerálódni és leheveredtem a kanapéra a doromboló macskával az ölemben a TV elé...

 

Na most ugye lehet mondani, hogy ne már az öltönyéért szeressék az embert (hanem a macskájáért) és ne utálják már annyira a kedvenc olajfoltos melegítőjét és egyébként se undorodjanak már annyira tőle, hogy ott hever tunyán a fotelban a lepukkadt, megfáradt kinézetével és a meccs bámulásával és egy sörrel regenerálódik egy olyan nap után, amikor három életveszélyes műtét után van túl....csak hát....csak hát....

 

Lehet, hogy az a baj ugye hogy nem pontosan abba szeretünk bele, akit aztán a mindennapok szintjén a maga valóságában láthatunk, illetve nem nagyon láthatjuk előre, hogy milyen egyéb felettébb idegesítő szokásai, mániái lesznek - pontosabban ha látjuk is őket, úgy véljük, ezekkel együtt még képesek leszünk vele élni - és persze a "túloldalon" megpróbálunk változtatni a sajátjainkon a másik kérésére - csak hát ez sem mindenben sikerül.

 

...aztán mégsem sikerül...:((

 

---

 

Nagyon sok olyan nővel beszéltem, akik kb. 40 körül eljutottak odáig, hogy kezdték mintegy "összegyűjtögetni" a számukra idegesítő dolgokat, azokat egyre erősebben utálták, kezdtek azokra allergiásak lenni és egyre nehezebben tűrték azokat az elszenvedett "atrocitásokat", amikkel amúgy húsz éve együtt voltak kénytelenek élni és addig látszólag vagy nem zavarta őket, vagy nem is tudzták, mi az, ami zavarja őket, vagy még akár szóltak is érte többször, de aztán belefáradtak és az hitték, képesek voltak alkalmazkodni hozzá.

 

Sokszor egy akár hirtelen, jószerivel a semmiből előkerülő, akár csak potenciális szerető az, aki egyszerre az összes addigi sérelmüket felnagyítja - és aztán ebből születnek a húszéves sérelmeket előrángató és a másikra zuhintó Ibsen-drámák...:((