A rendiség évszázadait illetően abszolutizmusról lehet beszélni, ha az uralkodó a rendek nélkül, vagyis a rendi országgyűlés összehívásának mellőzésével, uralkodói dekrétumokkal és pátensekkel kormányozta az országot.

Ez így nagyon "terminus technicus" szagú és mint ilyen nem biztos, hogy összhangban van a korszak mindennapi valóságával.

Ezért mondtam Kaifnak, hogy hiába bármiféle privilégium vagy ellenállást biztosító törvénycikk, ha az abszolut utalkodó elég erős, elmehetnek a vele a rendek a fenébe.

Ez a gondolatod szoros összefüggésben van a feljebb idézettel, hiszen pl. a XVI.-XVII. századi európai történelemből kevés olyan uralkodót lehet még mondani, aki ekkora hatalmi koncentárcióval rendelkezett, mint II. Fülöp "el rey prudente". És mégis az látszik, hogy a "terminus technicusod" nem húzható rá sablonként, hiszen még az ő abszolútnak tűnő hatalmát is korlátozták, kompromisszumra kényszerítették a királyi udvarban lévő frakciók, az erős aragón rendi önállóság, a gyenge kasztíliai rendi önállóság és akkor ne is beszéljünk még a "távoli" tartományokról, mint Németalföld stb.

Akkor most II. Fülöp hatalma minek tekintendő szerinted? Őt szokták az európai abszolutizmus egyik legjelentősebb példájaként felhozni!

A korszak "politikacsináló" tényezői folyamatos szimbiózisban és egyensúlyban voltak egymással. A korszak kormányzási művészete pont ebben rejlett: hogy lehet az udvar-király-rendek háromszögben ideálisan kormányozni. az első tényezőről, az udvarról gyakran el is feledkezünk. Csak "dualizmusban", király-rendek viszonyában gondolkozunk.