Ha létezne Solt Ottilia díj akkor elmondom én kinek adnám.

Egyszerü nem igazán tanult asszony. Nincs diplomája, sem istenhite. Két gyermeke van, akik ezer+1 dologra alergiások. A férje mentös. Rendszeresen hord egy kislányt dializisre. A kislány 10 éves roma sokadik a családba sok kistestvérrel körbe véve. Az anya nem tud vagy nem akar diétásan fözni, pedig létkérdés volna. Az apa elmeséli otthon a kislánytörténetét, a család idönként vendégül látja, majd gondol egyet a szüleit felkeresi és tulajdonképpen elkéri. Örökbe akarják fogadni. A kislány hozzájuk kerül és az anya gond nélkül belefog az ellátásába a sajátjainak járó diéta mellett megtanulja a dializiseknek járot is. Hordja suliba, szereti. A kérdésre, hogy miért, hisz tudja a kislány bármikor rosszabb állapotba kerülhet és igen nagy annak a valoszinüsége, hogy pár év ésfeküdni fog, ápolni kell és a saját gyermekei szeme elött kell elsorvadnia, meghalnia annak a gyermeknek. Az asszony csak annyit mondott, hogy mindenkinek jár az életben hogy legyen aki öt és csak öt külön is szereti. A kislány félévet élt még ugy, hogy végre gondozták, szerették, aztán egy dializises kezelés után rosszul lett és nem sokkal ezután meghalt. Talán kicsit olyan negédesnek is tünhet a történet, de végülis nem más csak szívfacsargatoan emberi. Az asszony mondom egyszerü teremtés, néhány órás alkalmi munkája van a piacon, nincs esélye, képesitése jobb életre. Nem is büszke arra, amit tett, mert tényleg elhiszi, hogy nem is tehette volna másként.