Nyiri János 2007. február 19. 00:00
Kritikai széljegyzetek Orbán Viktor beszédéhez


A Fideszhez húzó magyarság köreiben egyértelmű tetszést aratott Orbán Viktor 2007. február 16-ai „országértékelő” beszéde. Általános megítélés szerint „a Viktor” végre megint a régi. Ilyesmire nyitott szemű hölgyek örömmel nyugtázták, hogy ismét normálisan öltözött, a tartalomra kényesebb urak (s hölgyek) pedig mindenek előtt azt értékelték, hogy ismét a régi lendület sugárzott a szónokból. Az, ami tavaly tavasszal elmaradt.

Hogy mi hiányzott tavaly? S lett meg ismét? Talán úgy fogalmazhatunk, hogy a 2006. évi választási agytörszt furmányos cselek s ellencselek küzdelmének képzelte a kampányt – s ebben tévedett alaposan. Ugyanis Gyurcsány Ferenc valóban ilyen cselező típus, ámde amit ő megtehet, azt nem teheti meg egy európai, konzervatív, keresztény politikus, illetve csapat.

Röviden: Gyurcsány és csapata hazudhat (s hazudik is) reggel, éjjel meg este (pontosabban éjjel, nappal, minden hullámhosszon), de erre a csatatérre nem érdemes kimenni.

Magyarán: Gyurcsány Ferencet és brigádját az igazság győzi le. És most végre megpendített néhány kínos igazságot az országértékelő beszéd. Ezeket vegyük sorra.

Kezdjük a kulcsmondattal. Orbán Viktor végre megnevezte az igazi alapproblémát:

A magyar fejlődés 2002-ben kisiklott.

Rejtély, miért tiltotta le központilag a Fidesz-kampány 2006. februárban az 1998–2002-es ciklus eredményeinek kommunikálását. Rejtély, mivel a Fidesz-bázisban éppen az tartotta a lelket, hogy igenis lehet elérni eredményeket négy év alatt is, és erre éppen a Fidesz teszi zárójelbe a saját érdemeit…

A Vizsla-kampány körüli taknyolás mellett ez volt a másik stratégiai hibája a Fidesznek az előző választási harcban. És a napokban kiderült: az igazi őszinteség „jobban fizet”, nem kell a kritikával, sem a saját eredményeivel szégyenkezni.

Ezen a nyomon kellett továbbmenni, és a beszéd így is járt el:

Magyarország 2002-ben lényegében rendben volt.

Az MSZP–SZDSZ által 2002 óta elkövetett legfőbb bűn az ország eladósítás útján megejtett kifosztása. A szoclib mohóság az 1982 körüli csődhatári helyzetig feszítette az államkassza hiányát, és most az a helyzet állt elő, hogy kivételesen több millió ember megérti, mit is jelent, ha az államadósság inkriminált aránya 53 százalék vagy 61 százalék vagy 63, netán 67 százalék. Most van az a történelmi pillanat, amikor néhány millió igen egyszerű gondolkodású (vasbiztos MSZP-) szavazónak is el lehet talán magyarázni, miért is nevezhető tolvajbandának a Medgyessy- meg a Gyurcsány-csapat.

A hazudozót nem kell és nem is érdemes mással gyógyítani, mint a saját hazugságaival. Mert miként lett a Medgyessy Péter ígérte 2006-os euróból Gyurcsány Ferenc száján már „az időpont nem is fontos”, miként lett a kb. 60 százalékkal kisebbített inflációból ismét cirka 100 százalékos inflációs növekedés (szakemberek tudják: nem a nominális inflációs változás a legfontosabb, hanem az aránya, tehát 30-ról 40 százalékra növekvő infláció 33 százalékos meredekségű, míg a 3-ról 8-ra emelkedő 167 százalékos!), miként olvadtak el a munkahelyek, mit jelent a „modernizáció” MSZP–SZDSZ módra - iskola-, vasút-, posta-, kórházbezárást, szűkülő életlehetőségeket, felszámolt munkahelyeket, elveszített távlatokat.

És talán semmivel sem helyettesíthető fontosságú a következő megállapítás is:

A 2002. évi kisiklás történelmi léptékű bűn volt.

Nem hiba, mert a hibáit az ember felismerés után lelki trauma nélkül kijavítja, legfeljebb bosszankodik így-úgy a vérmérséklete szerint, de semmiképpen sem ragaszkodik hozzá. Hibáival ellentétben az ember a bűneihez gyakorta ragaszkodik, sőt az elvetemültség legbiztosabb jele, amikor a bűnös büszke a bűnére.

Momentán Magyarország lakosságának nem csekély hányada ezen a platformon áll. A kormányzat és a két kormánypárt immár egyetlen szalmaszálba kapaszkodik: az Orbán Viktor személye ellen gerjesztett gyűlöletbe.

Ezért volt a beszéd egyik kulcseleme az önironikus mozzanat, amikor Orbán Viktor önmagát mint a falra festett ördögöt jelenítette meg. Ez a hang józaníthatja ki az önnön irracionális érzelmeiben fürdő tömeget, amelyik még az MSZP mögött áll.

Magyarország lakosságának a fele ezekben a hetekben kényszerül megízlelni a saját politikai bűneinek a keserű gyümölcseit. Amikor 2002-ben hittek az ötvenszázalékos ingyenajándéknak meg a 19 ezer forintos mesének, amikor 2006-ban hittek a Gyurcsány-féle nagy dumának, akkor követték el a bűnt, mert nem abból indultak ki, amiből szabad („méltó a munkás az ő bérére”, mondja a Szentírás), hanem az osztogatónak engedték át a kasszakulcsot. Most megtanulják, hogy aki osztogatást ígért, a kasszakulcs birtokában először és leginkább magának meg az övéinek osztogat, és végül az üres kasszát hagyja örökül.

Kérdés, meddig lakik jól a parlamenti többség az Orbán- meg Fidesz-gyűlölettel. Ez ugyanis versenyfutás az idővel. A kormányzó elit folyamatosan és két kézzel lopja a közöst, a nép pedig gyűlöli azokat, akik megfékeznék ezt a tébolyult „kormányzást”.

Azt már Gyurcsányék is tudják, hogy ez a korsó nem sokáig jár már a kútra. Most rohannak bezsebelni az elérhető EU-támogatásokat, aztán lesz ami lesz, gondolják, de sajnos az is világosan kirajzolódik már, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége.

Hiába fegyverkezik a kormányzat a kritikus néprétegek ellen, hiába lövet esetleg beléjük március 15-én, a probléma (az irdatlan leépülés, karöltve az irdatlan adósságteherrel) megmarad, és a legrosszabb vég az lehet, ami a prolongált MSZP–SZDSZ-uralkodás biztos következménye: a reménytelenül leépülő ország, a csöndben meghaló ezrek a kistelepüléseken, a csöndben iskolázatlanul maradó ezrek ugyanott, a suttyomban felvásárolt földek, a gyermektelenül megöregedő aktív korúak, az exponenciálisan gyorsuló pusztulás.
-----