Kedves Cillit!

Ugyan írtam már ebben a témában, de most újra, merthogy korrigálandó merült fel. Az ismerősödért.

Hazug minden olyan állítás, mely olyan módon ábrázolja Istent, hogy Hozzá csak olyanoknak szabad menni, akiket hív. Ha létezik is az eleve elrendelés, azt az ember szabadságban éli meg, az ő döntéseként. Hogy az ismerősöd fejét teletömték mindenféle hülyeséggel, s ezért nem érzékel üdvbizonyosságot az nem kizárólag az üdvösség nemlétét igazolja, hanem azt is jelentheti, hogy meg van tévesztve. S bizony a kicsinyeket nem ok nélkül kell megtanítani az Úrral járni, ritkán jön az magától.

Ha az ismerősödben kitörölhetetlen pecsétként megvan, hogy bármilyen útra tévedne is, nem tud elidegenedni attól a gondolattól, hogy Isten van, Jézus Krisztus meghalt az emberek bűneiért, feltámadt a halálból, akokr van reménysége. Legfeljebb nincs tisztában vele.

Jézus hű és igaz, ígérete megáll: nem vet el senkit, aki hozzá fordul. Pál pedig Athénben azt mondta, hogy a "tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek". Tehát az ember dolga az eleve elrendeltségtől függetlenül az Isten keresése. Ha nem tudja, ha korlátozottan képes, akkor is ez a dolga.
Tehát az ismerősöd keresse az Urat szorgalmasan! Nem számít, hogy mennyit ért belőle. Nem számít, hogy az érzéseivel is viaskodnia kell. De legyen mindig őszinte! Ugyanis ez az új szövetség igazi titka. Hogy a Bárány vére megtisztít minden bűntől. A bűn ezért nem fog uralkodni. Mert világosságra kerülve, már nem bűn többé, megbocsájtást nyert. De ez a "legyen mindig őszinte" sem szabály szerint, hanem abban is legyen őszinte, ha nem őszinte. Bármily paradoxnak hat is, így van. Nem az a képmutató, aki mást csinál, mint amit helyesnek tart. Ilyet sokan csinálnak és nem feltétlenül képmutatók. A képmutatás ott kezdődik, hogy egyfelől mindehhez még tekintélyt is vindikál magának, másfelől pedig rendszert épít ki magának a cselekedetei és helyesnek vélt cselekedetei közti különbség elfedésére. Aki azt mondja, hogy ilyen nála nincs, az hazudik (János szerint). Mégpedig nem is az el-elesés értelmében, hanem János ezt annyira részünknek tartja, hogy azt mondja bennünk van. Ez az az óember, akit eltemettünk. S ha eltemettük, mégis hogy hathat továbbra is? Úgy, hogy megcsalattatunk és elkezdünk rendszert, vallást építeni. Holott nincs rendszer, személy van, aki megbocsájt folytonosan, ha világosságban járunk. Nem azért nem uralkodik a bűn rajtunk, mert szupermenek lettünk és karizmára gyúrunk, hanem azért, mert ő vére megtisztít bennünket minden bűntől. Az új ember pedig új teremtés, romolhatatlan magból, valóságos szentségben teremtve. Ez képtelen bűnt elkövetni valóban. Ezek vagyunk mi. Ez a mi igazi identitásunk azzal a kitétellel, hogy a földi tagjaink megöldöklése folytonos feladat. De mindazokban, kik az úréi, megvan a folytonos ambivalencia, amiről Pál ír a külső és belső ember harca tekintetében. Akiben ilyen ellentmondásosság nincs, az vagy elfogadja, hogy jó bűnben élni (tehát bizonyosan nem keresztény), vagy kisded még értelemben, vagy pedig becsapja magát.

Hogy pedig kiknek szólnak a fenyegetések? Az Úr az övéit dorgálja. Az övéiről viszont így szól:

Ján. 6,39-40
Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt azt utolsó napon.

Meg vagyok róla győződve, hogy ha Jézus a földön mindvégig tökéletesen az Atya akaratáben járt, akkor a továbbiakban is így van az. Tehát a "fenyegető" ígék nem azért vannak odatéve, mert esélye lenne a veszedelemnek azok számára, akik az Úréi. Hanem inkább miheztartás végett. Amitől függetlenül azokon, kik nem az Úréi maradéktalanul be fog teljesedni. Tehát igazak szó szerint a fenyegetések.

Már csak azt kell tudni, hogy ki az Úré és ki nem.
Valójában ezt nem lehet empírikus értelemben tudni. Még az ember maga sem tudja. Egészen ritka kivételtől eltekintve.
Nem kell túlmisztifikálni az üdvbizonyosságot sem. Ez veszedelmes marhaság.

Mert mit is ír János erről?

1 Ján. 5,9-11
Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, a melylyel bizonyságot tett az ő Fiáról. A ki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. A ki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, a melylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van.

János nem azt mondja, hogy az a bizonyságtétel, hogy "egyszerűen tudjuk", meg a "lelkismeretünkbe van írva". Azt mondja, az a bizonyságtétel, valójában maga a hit. Olvassa csak el figyelmesen a kedves ismerősöd! Ott van minden, még az ellentétel is. Mitöbb! Nyilván azt állítja (és igaz), hogy az Isten bizonyságtétele nagyobb, de olvasd csal el figyelmesen! Úgy kezdi, "ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét"! Tehát ezzel kizár olyan akadályozó tényezőt is, minthogy némelyek azt gondolják, hogy ők csak emberek beszéde miatt győződtek meg. Ugyanis ez a mód teljesen legitim! Emberek beszédének meggyőző erejét (ebben a tekintetben) kifejezetten isteninek nyilvánítja. Ezzel teljesen egybevág, hogy a hot hallásból van. Márpedig ott is kifejezetten a hitrejutás van.
Azaz a bizonyság az üdvösségre az emberben meglévő, akár emberi közvetítéssel is létrejövő hit. És ilyen értelemben kell érteni azt is, hogy a Szellem, a mi szellemünkkel együtt tesz bizonyságot arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ennek előfeltétele lehet (nem szükségszerű, inkább egyéni dolog), hogy előbb megértse valaki a hit úgy nevezett titkát, amit fent leírtam.
Nem kell idegenkedni az emberitényező közvetítő szerepétől. Ez a kereszt bolondsága! Istennek úgy volt kedves, hogy az igehirdetés bolondsága által, azaz kifejezetten emberitényezők közreműködésével jussanak az emberek hitre. Lehetnek kivételek, de ez az általánosan leírható mechanizmus.

Tehát üzenem az ismerősödnek:

Ha megvan benne a fent vázolt kitörölhetetlen hit, ha bármerre is indulna el tudja, hogy mindig bele fog ütközni ebbe a ténybe, ha őszinte akar maradni magához, akkor neki sincs lényegében több, mint másnak. Mindenki, aki ennél többről tesz bizonyságot, mint szükségesről, hazudik. Az evangélium befogadása nem igényel sem felsőfokú képzettséget, sem transzcendens előtanulmányokat, a lehető legegyszerűbbé tette azt az Isten, ennek minden bonyolítása az ördögtől van, hogy csapdába ejtsen. De akikben megvan ez a hit, azoknak ez a csapda is legfeljebb életük végéig hatásos, utána már marad az örök élet. Akikben pedig megvan ez a fajta bizonyosság, azok szólítság nyugodtan Atyának az Istent. Persze, ezzel is gond lehet. Vannak, akik, ha pont úgy tekintenek Istenre, mint a tulajdon apjukra, akkor kb. azt is várják tőle. Ha a természetes apa nem adott elég szeretetet, akkor ezek nehezebben érzékelhetik Isten szeretetét is. Ilyenkor eshetnek túlzásokba. Még annyit sem tulajdonít magának belőle, amennyi pedig megvan, vagy épp ellenkezőleg, azt hiszi, hogy ő az Isten kedvence, s annyira jó arc, hogycsakna. De ezek már nem üdvösségkérdések. A lényeg: az ismerős valószínüleg hisz, már az ambivalencia, amit feltár is ezt látszik igazolni.