Szia luv2pee!

 Igazán örülök, hogy érdekel a sztorim. Mielőtt folytatom, annyit előrebocsájtanék, hogy Viki ma már (sajnos?.) nem az én barátnőm. A városligeti kalandunk útán nem sokkal, -vagyis úgy két éve- szakítottunk.Ez volt első és útolsó közös bepisilésünk a szabadban. Vikivel való megismerkedésem tőrténetéről még írok később, de most menjünk vissza a Hősök-Terére!

 Ott hagytam tehát abba,hogy már közeledtünk lázasan tettünk választott szinhelye felé azzal a tudattal, hogy olyat fogunk tenni, amit eddig még sohasem. Izgultunk is ám rendesen, meg még plusz hecceltük is egymást, hogy pl. mi lesz, ha észreveszik és kinevetnek vagy... Érdekes módon én voltam az aki inkább parázni kezdett, ő ezzel szemben -vagy éppen ezért- egyre inkább élvezni kezdte a szitut.(Az mindig feldobta, ha félősnek látott.)

 Beértünk a ligetbe, az állatkert körüli árnyas részen leraktuk az autót, majd megbeszéltük a haditervet: romantikus séta a liget árnyas fái alatt, asványvíz szapora kortyolgatása, kis megpihenés egy padon,majd újabb séta...

Megállapodtunk, hogy "nem ér" a bepisilést irányitani, előbbre hozni csak azért, hogy ne a legcikisebb pillanatban érjen útól. Nem sportszerü továbbá végelkeseredésben félreeső bokorban oltalmat keresni. Nem! A végsőkig kell kitartani, kivárni mígnem a természet győz!

 Még legalább egy-másfél óra volt sötétedésig és úgy döntöttünk,hogy azt  még megvárjuk,mert verőfényben azért mégiscsak meredek lenne.. Viki viszza is fogta a vízivást, mert már amúgy is kellett neki, hiszen reggel óta nem volt (szándékosan). Nekem ezzel szemben nem kellett, igy elég gyakran néztem az üveg aljára , hogy behozzam a lemaradást annak érdekében, hogy nagyjából egyszerre érjen útól bennünket a "végzet".

 Besötétedésig kószáltunk fel- s alá, besétáltunk a Vajdahúnyad-Várába  és nézelődtünk akár a túristák. Majd körbesétáltuk a csónakázó tavat és megetettük a kacsákat.

 Kezdett besötétedni. Kidobtam az üres 1,5l-es flakont és újat bontottam. Viki csak félig jútott a sajátjával. Ekkor már éreztem az ingert és megkérdeztem, hogy neki mennyire kell?  -Hát eléggé. Majdnem, hogy nagyon- felelte.

(Vikire egyébként jellemző volt, hogy a pisi ingernek semmilyen külső látható nyoma nem volt nála, kivéve ha már nagyon a végét járta.)

 Aztán Viki a következőket mondta: -Itt már rém uncsis. Sétáljunk inkább ki a Hősök-Terére! Esetleg bemehetnénk a Szépművészeti Múzeumba..

-Miii? Ott akarsz bepisilni? -csodálkoztam rajta.

-Jaj már, bármikor visszajöhetünk a ligetbe. Két perc...

 Egészen felvillanyozott az elszántsága annál is inkább,mert nem ilyennek ismertem. Még nem értettem a dolgot, de mondtam, hogy ok.  Elindultunk a tér irányába, én pedig közben rémképekkel próbáltam borzolni az idegeit, hogy mi is vár rá odabent, ha... Menés közben éreztem, hogy kezdek mindjobban megtelni. Hát igen, a 2l ásványvíz...Szóltam is Vikinek,hogy kapcsoljon rá az ivással, mert nekem 10 perce még alig kellett, most meg.....Ezen nevetett, majd azután hosszukat kezdett kortyolgatni..... Lassan odaértünk a múzeumhoz.

-Viki,úgye nem azért akarsz ide bemenni,hogy esetleg wc-re mehess...? Mert ez nem ér! Ez nem jó hely, még a végén kisértésbe esel. El innét.!

-Jó, rendben. Akkor menjünk az Andrásy út felé! Kitaláltam valamit. Száljunk fel a földalattira.

Ahogy ezt mondta, elkezdtem röhögni, ő meg miattam röhögött. Ekkor tette előszőr keresztbe a lábát.

-Földalattira? Hu, de nekem már nagyon kell!

-Ne izgulj, nekem is! Gyere már, menjünk!

folyt.