egy ember Creative Commons License 2007.02.07 0 0 74
Kedves lépiláp,
köszönöm megtisztelő leveled. Az én személyes kis Aspergerem legkülönösebb vonása a humor és annak az érzéke. Az Aspergeresek általában nem vevők a humorra és magukat sem érzik különösebben viccesnek a vicceket. (Holott külső szemlélőnek gyakran nevetséges az Aspergeres jellegű megközelítése a dolgoknak. Például mindkét fiamra is jellemző az enyhe fokú Asperger, s a kisebbik bemondásain általában nagyon jókat nevettünk, ami őt nagyon bántotta és nem is értette, miért nevetünk.) Sajnos, az én humorom mostanában kezd bizarrá válni, ami időnként okoz problémát a kommunikációmban. Ezt azért jelzem előre, mert gyakran viccelődök oktalanul és értelmetlenül dolgokkal, ez valszeg csak belső feszültségeim egyfajta levezetését szolgálja. (Kisebbik fiam ezt korábban akként dokumentálta, hogy: "Papa, veled nem lehet komolyan beszélni." És tényleg.) Ezt előre kell bocsátanom, ha véletlenül valami Téged bántó hülyeséget is leírnék. (Másrészről ez az állandó és sorozatos express kapcsolás miatt is van, így késő este már nehezen koncentrálok.)

No, akkor, továbbá: én csak a saját véleményem, gondolataim írom, se szakértő, sem hozzáértő nem vagyok, nem osztok igazságot, de másokkal szemben is szkeptikus vagyok - miként magammal szemben is.

Az lehet, hogy az autizmus minden 116. embert érint, de az Asperger - nyilván inkább kisebb mértékben - valszeg jóval többet. Bár nem tudom pontosan meghúzni a határvonalat és talán nem is helyes Aspergeresről beszélni, hiszen az végülis mégiscsak egy viszonylag jól körülírt tünetcsoport. Inkább arról lehet szó, hogy az Asperger tünetcsoport egyes konkrét tünetei - kisebb nagyobb mértékben - viszonylag sok embernél fellelhetők. Végülis minden ember más és kevesen tökéletesek. (Vagy mindenki a saját egyediségében)

Visszatérve a tárgyra: a kinevelésre. Amikor én alakítgattam saját személyiségem, akkor 14 és 24 év között voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy mivel állok szemben. Meglehet, ha tudom, nem is sikerült volna. Mióta tudom, mivel álltam szemben gyerekkoromban - ez kb. hét éve történt - viszonylag sokat fejlődtem - meglepő módon - vissza. Több tekintetben visszatértem a gyerekkori önmagamhoz és azóta sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb az életem. Más kérdés, hogy a gyerekkori 10 éves változási ciklus nélkül nem tudtam volna "eredményeket" elérni, kívülrekedtem volna a nagy emberi társadalmon. Most is kívül érzem magam, de ez egyáltalán nem zavar. A rutin már megvan bennem a hétköznapokhoz, és sokkal inkább, hm. hogy úgy mondjam, megtaláltam önmagam. Visszataláltam önmagamhoz. Lehet, hogy a kitérési technikában tudnék néhány tanácsot adni, dehát annyira különbözőek vagyunk.

Egyébként érdekes, hogy az "egy ember" virtuális személyiség létrehozása, anno, éppen abból indult ki, hogy a nagy emberi társadalommal kapcsolatban már se célom, se illúzióm nincs, de önmagammal még tudhatok valamit kezdeni. És sikerült is.

Itt szeretném megjegyezni, hogy én "egy ember" vagyok, így kis betűvel és két szóban. Még az internettón születtem, így ősi törzsasztalos vagyok és meg kell mondanom, hogy tartósan addikt vagyok ehhez a "más-világhoz", amely az enyém is.

Szóval, meglehet, ha tudod, mi ellen küzdesz, nehezebb a harc, mintha nem is tudnál a feladat komolyságáról. Van erre sok példamese.

A pedagógiában nem hiszek. Istenben már igen.

Szeretettel üdvözöllek és sikert kívánok abban, amit igazán szeretnél: egy ember
Előzmény: lépiláp (73)