Van-e még?

Van-e még csillagfény,
éji égre felvilágló,
mely utat mutat a fakó
föld gyöngyszürke vándorának,
ki csak gyalogszerrel járhat
világot látni, oly szegény,
de szíve tiszta és szerény?

Van-e még napsugár,
prizmán megtört szín-szivárvány,
tenger hűs mélyére érő?
Csillan-e kéken ezüstlő
kagyló keményre zárt héján,
melynek kocsonyás ölében
homokszemből igazgyöngy nő?

Van-e még hársvirág?
Illata új csodát idéz,
aranyosan fénylő szirma
katicát is bódít néha,
édesen gyógyít, mint a méz…
Nyílik ágain milliárd;
találni-e még olyan fát?

Van-e még kismadár?
Víg trillákat fuvolázó:
éneke a kék égre száll,
közben vidám násztáncot jár –
kis szíve párjának tetszőt…
Vízből, földből, tört szalmából
fészket fiókáiknak szőtt?

Van-e még muzsika,
ahol szív búsul magában
szellő szárnyán odaszállva
könnyeket csal a szemekbe,
lelked mélyét így tisztítja,
vidám dallal kedved szítja,
amíg fölragyog szelíden?

Van-e még költemény?
dallama nem szikla-kemény,
lágyan peng mint hárfa húrja,
hangja édes, szava nehéz,
régen-múlt estéket idéz;
csillogó szemű gyermeknek
édesanyja ölben mesél…

Van-e még szeretet,
átszel bármilyen nagy hegyet,
ha búsulsz, szíven simogat,
bontja belső falaidat,
s mint lélektükörbe nézve –
titkaidat megmutatja:
lelkedben mélyen legbelül
milyen jó vagy, milyen tiszta?

Van-e még becsület,
útját egyenesen járó,
sosem hazug, nem is csalfa,
csak az igazat mutatja?
Vállán viszi a keresztjét,
megtartja büszkén gerincét,
de Isten előtt térdre hull…
tisztessége el nem lanyhul.

Van-e még reménység?
Fest az égre délibábot,
éjszakába színes álmot,
mitől nem adja meg magát
a lélek, lép, halad tovább
fejlődése rögtelt útján,
és egyetlen csodás látvány,
mely ezen irányban tartja –
vajon a szeretet maga?

Van-e még boldogság,
s ha igen hol van a titka,
és ma miért olyan ritka,
hova száll el percek alatt,
ha rád talál, és elhiszed –
már örökre tiéd marad?
Mind beljebb vonod magadba
Többet, jobbat, mást akarva,
s ezzel el is veszítetted…
Van esély a boldogságra?
Feltétlenség csak az ára?

Szeged, 2007. január 24.