Mosolyod árnyéka

 

Eliptikumban rohan életem,

Felvillanó direktrisze Te vagy:

Így űz, hajt minden fordulón szavad,

A mind ridegebb, roppant tereken.

Miért nem hihettem benned soha?

És mért gyötör e mostoha, volna?

Miért, hogy éjszaka, a tétova,

Tűnt vágy, még most is, kifeslik újra?

Lehettél volna ünnepi sátor,

De elmúlt az idő – most már tudom

Lassan tovatűnik, ami szép volt,

Mindent átkölt a szomorú távol.

Lázas napok, süket csend, kerge éj:

Emlékroncsok nagy időnk peremén,

De áttör fényed, és arcomra hull

Mosolyod árnyéka, s szívem kigyúl…