-

Szerelmes barátsággal

 

Berek Kati (színművész):

 

16 évi szoros kapcsolat kötött össze Nagy Lászlóval. 32 éves koromban ismertem meg és 47 éves voltam, amikor 1978 januárjában meghalt. Laci, engedtessék meg nekem, mert nem tudom Nagy Lászlóként emlegetni,  az életem egy részét jelentette. Nem tudok és nem akarok róla irodalomtörténészi módon értékelést adni. Úgy gondolom, hogy a saját munkásságom azon részével, ami hozzá kötött, ezt már megtettem. Az alábbiakban tehát egy személyes hangvételű vallomást olvashatnak két művész egymásra találásáról, egymásra csodálkozásáról és igaz barátságáról.

 A köztünk lévő kapcsolat ugyan intim és rendkívül erős volt, de szerelemről soha nem volt szó, sem az Ő, sem az én részemről. Pedig játékosan úgy szólított: Szerelmeském! Barátság volt a szó valódi értelmében, ami a munkáról, a költészetről, emberségről, a közös lélek rezdüléseiről szólt, onnan táplálkozott. Tudtunk egymás gondjairól, de a munka mindig mindennél fontosabb volt. Laci szófukar, hallgatag ember volt, csak néhány közeli barátjának nyílt meg, így nekem is.

Még Apja életében ismertem meg a szüleit, akiket végtelenül szeretett. Érzékeny lelkű, nagy ember volt. Egy közös Szilveszter éjszakán csapatosan hazafelé menet politizáltunk, vitatkoztunk és én kijelentettem, hogy nem értek egyet vele... Odanyúlt a botjával a nyakamhoz, maga felé húzott és azt mondta: ,,De jó neked, az Úristenit, hogy mindent kimondhatsz!'' De hadd kezdjem az elején.

 

1962-ben az Egyetemi Színpadon készültem az első önálló estemre. A műsoromban szerepelt Federico García Lorca Siratóének... című verse is, ami rendkívül fontos volt a számomra, de nem tetszett a fordítás. Egy rádiós barátom kéziratban átadta nekem Laci fordítását, amit ekkor még nem fogadtak el. Tökéletesen fedte az elképzeléseimet. Annyira tetszett, hogy bár nem ismertem Lacit, még aznap este felhívtam és megkérdeztem: hozzájárul-e ahhoz, hogy az Ő fordításában mondjam a verset. Hozzájárult, de felhívta a figyelmemet, hogy nagyon nagy bajom lesz belőle. A verset elmondtam, óriási siker volt. Ekkor pecsételődött meg a barátságunk, itt történt meg az Ő rám csodálkozása. Ez a műsorom ihlette A versmondó című költeménye megírására. A kéziratot, amit a rólam készült rajzokkal is illusztrált és nekem ajánlott, őrzöm azóta is. Mondani persze – szeméremből – soha soha nem mondtam. Ez után a műsor után kaptam Huszárik Zolitól Laci Deres majális című kötetét, amely valamikor az ötvenes évek végén jelent meg. Ennek a kötetnek alapján ismertem meg és ismertem fel Nagy Lászlót mint költőt. Egyike voltam azoknak a színészeknek, akik a költészetre mindennél fogékonyabbak voltak. Én úgy olvastam verset, mint más regényt.

 

Laci költészete mélyen, a legbensőmben érintett meg. Most én csodálkoztam el az Ő költői nagyságán! Különösen nagy hatással volt rám a Rege a tűzről és jácintról című verse, ami 30 perces volt és én rögtön megtanultam. Szokásává vált Lacinak, hogy új verseit odaadta kéziratban. Így tanultam meg még a megjelenése előtt másik nagylélegzetű versét, a Menyegzőt. Hogy mennyire tetszett, bizonyítja: ezt a hatalmas költeményt 8 nap alatt tanultam meg. A kéziratot ugyanekkor a Kortárs című lap is megkapta. Ott sandán összenéztek, és azt mondták: ,,Nyugodtan le lehet közölni, ennyi zagyvaságból a kutya sem ért semmit.'' Körülbelül ezzel egy időben egy Kortárs-esten elmondtam a Menyegzőt, és felrobbant a bomba! Az Egyetemi Színpad fiatal közönsége tombolva ünnepelte a verset!

Barátságunk első percétől kezdve rendkívül sok időt töltöttünk együtt – már ami az én szabadidőmből adódott. Megismertem feleségét, Szécsi Margitot, akinek nagyon tetszettek a versei és a kisfiukat, Bandikát. Hol nálunk, hol Náluk, hol kávéházakban találkoztunk, ahol természetesen szinte mindig jelen volt a férjem, Zolnay Pál filmrendező is, aki sok-sok televíziós műsorunknak és a Laci halála után készült nagylemeznek is rendezője volt, és – mellékesen szólva – Ő készítette azt a semmihez sem hasonlítható portréfilmet Nagy Lászlóról. Ebben a baráti műhelymunkában alakult ki a következő önálló estem, aminek a ,,Kortársaim'' címet adtam. A költők: elsősorban Nagy László, valamint Szécsi Margit, Buda Ferenc és Csoóri Sándor voltak. Ezt követően döntöttem úgy, hogy egész estét betöltő Nagy László-műsort állítok össze. Bemutatója 1965 őszén a Feneketlen-tónál lévő Irodalmi Kávéházban volt. Sok barátunk között Németh László is jelen volt, aki nagyon szép tanulmányt írt ezután Laciról. Ezzel a műsorommal bejártuk az egész országot a kis tanyasi iskoláktól az egyetemekig. Legtöbbször hárman voltunk: Laci, Czine Mihály irodalomtörténész, aki bevezette az estet és jómagam. Néha csak ketten voltunk Lacival, ilyenkor én vállaltam a bevezetést, és minden alkalommal magam voltam a sofőr is. Sokat vitatkoztunk, sokat nevettünk, Laci bökverseket írt útközben. Fáradhatatlanok voltunk és hittünk abban, hogy jó úton járunk. Tudtam, hogy az Ő fülébe is eljutottak azok a rosszindulatú pletykák, miszerint: ,,...Berek Kati beleugatta az egyetemisták fülébe Nagy Lászlót, így muszáj volt Kossuth-díjat adni neki...'' Mulatságos, de a Kossuth-díj, amit kapott, II. kategóriájú volt. Ami a ,,beleugatást'' illeti, hadd mondjam ki: ha más érdemem nem is volt az életemben, mint az, hogy fiatalok ezrei mondták utánam a verseit a különböző ,,Ki mit tud?''-okon, szavalóversenyeken – ez kizárólag az én érdemem volt –, kimondhatom: nem éltem hiába! Higgyék el, csodálatos érzés volt, amikor egy-egy művelődési központban, könyvtárban nem lehetett egy gombostűt leejteni, annyi érdeklődő gyűlt össze, hogy halljon minket. Óriási beszélgetésekkel zárultak ezek az esték. Kérdezték a Költőt, gyakran engem is... és mi válaszoltunk. A Kossuth-díjról jut eszembe egy kedves emlék. Az Egyetemi Színpadi esték után általában a Pilvaxba jártunk. Sokszor hajnalig tartottak a viták, értékelések. Egy ilyen alkalommal kaptam Lacitól egy saját készítésű vörösréz láncot a következő szavakkal: ,,Itt van a te Corvin-láncod, mert Kossuth-díjat, azt nem kapsz, Szerelmeském!'' A láncot máig őrzöm, és Kossuth-díjat valóban nem kaptam.

1970-ben adtam oda az ifjú Sebő Ferinek Laci kötetét. Ő értő szívvel, jó szemmel gyönyörű verseket válogatott ki műveiből a zene számára. Később összeismertettem Őket, életre szóló barátság szövődött közöttük is. Amikor megismerkedtünk, fiatalok voltunk, szerettünk csapatosan együtt lenni, általában tízentizenketten mindig összejöttünk. A TV-ben is szinte hetente találkoztunk. Zolnay Pali rendezésében készültek például a ,,Duna-menti népek szerelmei'' című műsorok, Laci fordításában. Nagy kalandnak számított az is, amikor a környező népek dalait gyűjtöttük csokorba. Egy bulgáriai macedón dal ihlette Lacit a Kórus című vers megírására. A Menyegző születése a szó szoros értelmében pofon ütötte a rendszert. Amikor másunk se maradt, csak az ifjúságunk, amiben hittünk és egyszer csak azt vettük észre, hogy kifosztva, becsapva, állva maradtunk... és folyt mögöttünk a lakodalom! Ezt a verset rajtam kívül nem mondta senki. Talán éppen ennek a költeménynek a megszólaltatása váltotta ki Laciból az egyik velem kapcsolatos véleményét:

,,Férfinak itt vagyok én magam, nekem egy Jeanne d’Arc kell!'' Nem szeretnék szerénytelennek látszani, soha nem beszéltem, nem írtam ezekről a dolgokról, de ha őszinte akarok lenni életemnek Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatáról, végül is az Ő véleményét hallgatom el, ha nem mondom ki. Ő ugyanis azt, amit én a kortárs irodalomért tettem, nagyra becsülte; úgy nyilatkozott: ,,Berek Kati nemzeti érték!'' Az Arccal a tengernek című kötetét így dedikálta: ,,Katinak, Palinak szerelmes barátsággal, s külön Katinak, aki – talán nem is tudja, hogy micsoda hálára kötelez, nagy magyar művész, és már nem is tud meghalni soha N. Laci Bpest. 1966. június 3.''

 

 

A halálhírét csendesítően a fiamtól kaptam. Az ágyam sarkában ültem némán. A fiam megsimogatott és egyedül hagyott. Másfél hónapig gondolkodtam. Munkássága nem maradt csonka, kerek, egész életművet hagyott hátra – döntöttem el. Azután mentem át Szécsi Margithoz. Halála után az Őt szerető irodalombarátok ismét felém fordultak. Az ország sok városa,  ahol együtt jártunk,  kért fel Nagy László-est tartására. Majd 1980-ban megjelent legkedvesebb verseiből válogatott nagylemezem, amit természetesen Zolnay Pállal készítettünk, és nagy örömünkre az év hanglemeze lett. Sajnos hosszú évek óta nem lehet hozzájutni, nem történt meg az utánnyomása. Pedig lett volna rá igény ugyanúgy, ahogy a közös irodalmi műsorokra is.

 

(Budapest, 2005. június)

 

 

-