A műtőasztalon
Népszabadság • Nagy N. Péter • 2007. január 27.
A kiemelt fővárosi kórház főorvosi értekezletére az egyik nagy hírű professzor tolószékben betolt két beteget. Rájuk mutatva azt mondta: "Miattad fognak meghalni, mert nem adhatunk nekik gyógyszert". Dr. Maróth Gáspár válságmenedzsernek ekkor kétszázra ugrott a vérnyomása. A professzor azonban folytatta. Nem hajlandó takarékoskodni a betegeken, mert esküt tett. A válságmenedzser azt felelte: "Orvos vagyok, én is a betegek szolgálatára esküdtem. Ennek megfelelően a következő hónaptól az ön fizetését is be fogjuk forgatni a gyógyszerkeretbe."
A párbeszédet dr. Keszthelyi Gyula háziorvos idézi a saját honlapján. Ennek állandó alcíme a következő: Belülről látom azt, amiről az újságok kívülről írnak. Van torzulás. Ezeket igyekezem korrigálni. Hogy mi a téma? A kórházak. A körzet. A rendelő. A bűzlő magyar egészségügy.
Néha nemcsak áttételesen kell érteni, hogy szaglik. Maradva a már megismert szereplőknél: Keszthelyi doktor - immár a kormányzati portálról idézve - az állampolgári jogok országos biztosához fordult nemrégiben, sérelmezve a felnőtt pelenkák felírásának megváltoztatott szabályait.
"A rendelkezések az orvosi szakma teljes vertikuma szerint egyértelműen betarthatatlanok. A betegek kiszolgáltatottságát nyomorult helyzetükben még az is fokozza, hogy kötszert csak sebeik lerajzolása vagy fényképezése után írhatunk nekik, ami adott esetben már gyakorlatilag a tömeges perverzió határát súroló fotók gyártására kényszerítené az orvosokat.
Az új rendelet szerint 18 éves kor felett kizárólag vizelet- és székletinkontinencia együttes fennállása esetén írható pelenka. Csak kétéves kortól, és napi 250 ml-es összvizeletvesztés felett. A rendelésnél figyelembe kell venni az inkontinencia súlyosságát, a napi kontrollálatlanul ürülő vizelet és széklet mennyiségét. Az egy kihordási idő alatt felírható mennyiség alapján számított, naponta felhasználható egyszer használatos pelenkabetétek vagy nadrágpelenkák összfelszívó-kapacitása legfeljebb annyi lehet, amennyi alkalmas a kontrollálatlanul ürülő napi vizelet- és/vagy székletmennyiség biztonságos felszívására."
A professzor és a válságmenedzser vitája, illetve a levél aláírása szerint szociális otthonban is dolgozó háziorvos beadványa jelzi, hogy az egészségügy és a pénz találkozása akár még reform nélkül is egészen eltérő módon érzékelhető a különböző szinteken. De mindenhol drámai helyzetek kísérik. A rendszeren belül vitázók azonban legalább megtalálják egymás tekintetét, meghallgatják a másikat. De a most folyó reformban konkrétan tárgyaló felek, a szakmai érdekképviseletek és a kormányzat már erre sem képes. Ettől a helyzet kezd tragikussá válni. Már, ha a jelenlegi vagy leendő betegek szempontjából nézzük.
Idetartozik még egy idézet, amelyben - az Élet és Irodalom hasábjain - Kiss József vezető egészségügyi közgazdász válaszol Ráday Eszter kérdésére.
"- Még egy feltűnő követelés a Magyar Orvosi Kamara tervezetéből (a jogállási törvényt illetően - NNP): tud arra valami elfogadható magyarázatot adni, miért kapja az orvos betegsége esetén - ezt követeli a MOK - minden más magyar munkavállalótól eltérően jövedelme száz százalékát, és miért járjon neki ingyengyógyszer?
- Ezzel most megfogott, ez a paragrafus nekem is föltűnt, bevallom, nem tudok a kérdésére válaszolni, magam nem tudnám mivel indokolni ezt a kiváltságot, de kíváncsian várom a kamara ezzel kapcsolatos érveit."
Valószínűleg hiába. Az orvostársadalom - különösen nyilvános reprezentációjában - önmaga diagnózisával egyelőre adós. Így most úgy fest, hogy a magyar egészségügyi reform az orvoslás szempontjából a lehető legrosszabb helyzetben indul. A kormányzat által gyógyítani kívánt óriási társadalmi korpusznak egyáltalán nincsen betegségtudata, sőt, inkább küldetéstudatosan tartaná fenn kritikus állapotát. A másik fél, a politika pedig válaszként megpróbálja vagy öntudatvesztéses állapotba hozni a pácienst - például szakmai kamaráik elgyengítésével -, vagy csak egyszerűen nem vesz tudomást arról, amit azok mondanak. Hiszen a jó szándék szikráját sem találja bennük. Így viszont nincs is fék a reformgépezeten. Nincs olyan területe a magyar egészségügynek, amelynek ne kellene szembenéznie egészen radikális változásokkal.
A helyzet szinte kezelhetetlenül stresszeli mindkét felet. És nem azért, mert hisztériára hajlamosak.
A legkevesebb, hogy majd' egy évszázad dermedtségét kellene áttörni néhány hónap alatt.
"Ahogy a szellemi életben nem tűrte az orvos semmiféle kijelentett dogmának a fékező korlátját, éppen úgy a cselekvésben is, természetesen az ország törvényes korlátai között, a teljes szabadságot óhajtotta. Az orvosnak minden reglementáció béklyó volt, amitől szabadulni akar. Ez így volt a múltban. Ám új idők jöttek, új ideológia szorítja ki a régit, új fogalmak keletkeznek, s az új társadalmi életben más az orvosok elhelyezkedése is. A mai társadalmi rendszer gyökeres változásaiba a régi orvosok már nem tudnak beletörődni, csak úgy magukban botránkoznak vagy sajnálkoznak." Fáy Aladár a Budapesti Orvosok Szövetségének elnökeként került ilyen melankólikus hangulatba 1930-ban, nem gondolva, mennyire maradandó a helyzetleírása. Az orvosok közt ma sem lehet megvetendőbb szót találni az új idők emberét jelképező menedzsernél, főként pedig a pénzembernél. Ennél ők feljebb vannak. Eközben évente Magyarországon elköltenek mintegy 1500 milliárd forint közpénzt. Gyógyszert írnak, táppénzt kérnek, rokkantosítanak, vizsgálatokat kérnek, operálnak... És mindebbe nem volna szabad beleszólnia senkinek, mert a gyógyítás szabadsága ezt nem engedi. Legfeljebb ők egymás közt intézik ezeket az ügyeket is. Most azonban szót kért a kormányzat. Kicsit talán hosszú mondatot mond persze. Egyelőre azonban csak az ordítozás hallatszik. A műtőasztalra kiterített betegek feje fölött. Persze jó esetben arról is, hogy miért van az, hogy a világon sehol nem műtenek annyit, mint nálunk. Meglehet, ügyesen, felkészülten. És persze az orvosoknak is az operáció éri meg. Viszont rajtuk kívül az esetek egy nagy részében senki másnak.
Az igazságtalanság veszélye fenyeget, persze: mert a jó szándék vezeti őket nyilván - legtöbbször. Már az alaphelyzet is kritikus azonban.
Marc J. Roberts professzor (Harvard School of Public Health, Boston) Magyarországon járva nemrég azt nyilatkozta: most próbálják csak kezelni Amerikában is azt az óriási ellentmondást, hogy az orvosok, akik az egészségügyi rendszert mozgatják, nem tudják, hogy menynyibe kerül mindaz, amit rendelnek. Fogalmuk sincs azokról az egyre gigantikusabb összegekről, amelyeket megmozgatnak. Ezért egyrészt ők az Egyesült Államokban most kezdenek olyan rezidensképzési programokba, amelyek megtanítják az orvosoknak, hogy mivel jár közgazdasági oldalról mindaz, amit ők a diagnózis felállítása és a terápia rendelése kapcsán tesznek, másrészt már attól is sokat várnak, hogy például arra az űrlapra, amelyen az orvos megrendel adott esetben egy laboratóriumi vizsgálatot, rányomtatnak egy árbokszot. Legalább lássák, mennyit költöttek.
Ahogy - tegyük hozzá - a mi egészségügyi átalakításunk során bevezetett kórházi számlaadási kötelezettségnek is az adná az erejét, ha nemcsak a beteg, de az orvos is átböngészné a nyugtát.
A meggyőző amerikai példa ellenére sem szabad azonban hinnünk a még oly látványos tüneteknek. A felszínen persze a pénzről, és megint a pénzről van szó. Már-már groteszk módon. A francia Le Figaro-ban jelent meg nemrég egy karikatúra az (ott is folyó) egészségügyi reformról: rengeteg zöldköpenyes orvos állja körül a pompásan berendezett helyiségben a műtőasztalt. Operálják a ráhordott irdatlan halom pénzt.
De tényleg nem csak erről van szó. Nálunk végképp nem. Az orvosok és a betegek, illetve az egészségüket őrzők, illetve a társadalom és a gyógyítás világa közötti kapcsolatoknak kellene változniuk. Egyenrangú felek közötti viszonnyá. Jelenleg az orvostársadalom is társadalom felettinek érzi magát, s gyakran a politika is. De ettől még nem találkoznak egymással.
És nemcsak azért, mert a civil világ képtelen kezelni az árrobbanást, amit a gyógyszergyáraktól és az orvosiműszeripartól fűtve az egészségügy produkált. Miközben rengeteg hasznot hajt a szenvedő emberiségnek is. A kérdés az, hogy mindez arányban van-e a külvilág által hozott áldozatokkal. S hogy hajlandó-e az orvoslás világa respektálni a civilek földhöz ragadási kényszereit.
Ismert tétel ebben az ágazatban, hogy egy bizonyos ponton túl hiába a hozzáadott tőke, nem jelentkezik haszon. Kétszer annyi pénztől nem gyógyul meg kétszer annyi ember. Másféle források viszont bőségesen megnyithatók még a gyógyulás javára. Ahogy mélységesen elkoptatott már az a tétel is, amely szerint a szomorúságos magyar testi és lelki állapotok gyógyszerekkel kezelhetők ugyan, de nem gyógyíthatók meg. Ugyanez igaz az egészségügyre és az ő szeretett gyógyszerére, a pénzre. Talán meggyőzőbb lesz azonban, ha előbb nem hazai példát idézek (Kopp Máriától).
A 70-es években a litván férfiak szív-érrendszeri halálozási mutatói nem voltak rosszabbak a svédekéinél, ma ugyanebben a kategóriában a halálozási arányuk ötször magasabb, mint a svédeké. Linköping és Vilnius középkorú férfilakosságában végeztek reprezentatív mintán igen alapos orvosi, pszichológiai vizsgálatot. Azt tapasztalták, hogy a szív-érrendszeri betegségek hagyományos rizikófaktorai nem mutatnak rosszabb jellemzőket.
Szignifikáns különbséget találtak azonban pszichológiai jellemzők mentén: a vilniusi férfiak lényegesen depressziósabbak, sokkal inkább érzik úgy, hogy nehéz helyzetben nem számíthatnak mások segítségére, és sokkal inkább jellemzi őket a krónikus stresszállapot, a vitális kimerültség állapota. Önmagában a stresszhelyzetek nem károsítják az egészséget, ha úgy érezzük, eredményesen tudunk megküzdeni a nehézségekkel, sőt ez a fejlődés, a sikerélmény alapja.
Akkor van a baj, ha a stressz kiváltó okával szemben tehetetlennek érezzük magunkat.
A svéd-litván példában a baltiak hibátlanul behelyettesíthetők a magyarokkal, a svédek egy sor más régi uniós országgal. Ezzel nem okozok meglepetést senkinek. Azt gondolom azonban, hogy a középkorú magyar férfiak felcserélhetők a magyar egészségüggyel, de a politikával is. A két fél közötti viszonnyal pedig végképp.
Hadd idézzem vissza az előbbi bekezdésből a depresszió leírását: úgy érzik, nehéz helyzetben nem számíthatnak mások segítségére. A nehéz helyzet sem az egészségügytől, sem az ezzel foglalkozó politikától nem vitatható el. És ahogy a dolgok haladnak, a depresszió is egyre kevésbé. Mind nyilvánvalóbb, hogy egyáltalán nem számíthatnak egymásra a felek abban a stresszhelyzetben, amely a világ könnyebben kezelhető részén is nagy megpróbáltatások elé állítja az érintetteket. (Vagyis háborúzik egymással mindenhol az orvosok világa és az adófizetők pénzét kezelő kormányzat.) Nálunk annyival súlyosabb a helyzet, hogy a szocializmus gyakran pazarlásba forduló nyomorúsága, szigetszerű fejlődő rezervátumaival zsilipelés nélkül ömlött át az új rendszerbe. Ráadásul a meghatározó orvosok jó része a hálapénzrendszer, és a társadalmi tőkefelhalmozás hasznait szedve éppen az ellenőrizhetetlen állapotok fenntartásában érdekeltek. Talán maguk sem tudják, mennyire. Hogy merre is vezet a jó szándékaikkal kikövezett út. A politika eddig vagy kapitulált a modern társadalomszervezés minden elemét magáról levető eme hatalmas rendszer ereje előtt, vagy mint most, a depressziós szakasz túloldalán, mániás erővel ugrik neki az egésznek.
Mindkét fél stresszként éli át a másik létezését.
Az orvosod szemében az állam verőlegénye vagy, az állam szemében pedig a korrupt orvosi szakma lobbistája - mondja egy kórházmenedzser.
A páciensnek pedig az az érzése, mindez nem történhetne meg vele, ha azok, akikre a sorsát bízta, szóba állnának egymással. Ennek hiányában csak a kölcsönös és lassan pusztító depresszió vár egészségügyre, politikára és ügyfeleikre egyaránt.
