Részvétem!!!

Nyugodjék békében szegény.

A mienket (tacskó) tavaly júliusban kellett elaltatni. Imádtam, ezerszer, milliószor többre becsültem sok-sok homo sapiens fajtársamnál. (Úgy általában az állatokat, de a kutyákat különösen.) Szép, hosszú élete volt, 14-15 éves lehetett; pár ősz szőr jelezte csupán az öregedését, de élénk maradt egészen az utolsó napokig, amikor is már csak hányt, nem evett, nem ivott semmit. A hátsó lábait húzta maga után - mint kiderült elérte a tacskók tipikus betegsége: lebénult,  a gerince megsérült. Műtötték, akkor azt hittük van remény, mert amúgy a leletek kiválóak voltak, mindene tökéletesen egészséges volt. De nem épült fel, nem sikerült megmenteni, a lábadozás csak nem maradt abba, a hátsó lábait továbbra sem tudta használni. Utolsó emlékem, hogy amikor meglátott, hevesen járt a farka örömében, mint mindig, amikor találkoztunk... Aztán anyámék bevitték a kórházba, megpróbálták megműteni, de az orvos nem sok reménnyel kecsegtetett a felgyógyulását illetően. Főleg a kora miatt. Így hát elaltattuk.

Soha nem felejtem el. Hangozzék bármennyire is profánul, de egy állat (főleg egy kutya) halála sokszor szívszorítóbb egy emberénél.