ikercsillag Creative Commons License 2007.01.26 0 0 156

HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY [3.]

............

 


 *


Romjain a napvilágnak
a tündér éj megépül,
gyémánt-ablakok
gyémánt-csigákon
szállnak alá az égből.
     Éj lesz, különös-fényes,
     a formák megmaradnak,
     eljön világos derűje
     a fagynak.
     Ember és állat,
     mint mákszem, oly csöppre
     huzózkodnának össze,
     hogy magukat mentsék --
     csak a tél szélesíti
     óriásra a medrét.
Tengerében a télnek
a letarolt hegyhátak
jégpikkelyesek, vastag
hó-szalonnásak,
mintha egy halálra-fáradt
bálnacsorda
dermedt volna a hullámokba,
fejük búbján a víz sugára
kifújva megfagyott --
csillámos ággal kinyílva
így áll egy-egy írmagnak meghagyott
juharfa, bánatos nyírfa.
S csillagok nyüzsögnek,
dongják a zuzmarás fákat,
óriás méhek az óriás
rezedákat.
     Benzinszagot ontva gépkocsi
     herreg dühösen,
     s útjára a reflektorfénynek
     szarvasbika téved,
     iramodik, halál a hátán,
     mintha a sorsomat látnám --
     kitörni nem tud oldalt,
     agancsa közt mint hajasbabát
     nem ringatja többé
     a holdat.


 *


Mélyen a házak
gyémánthalmazzá összeálltak,
fáznak.
Néhol az udvaron
mint egy vörös cimbalom,
kitéve a trancsér,
nem csattog, nem szól,
csak a jeges vérrózsái
susognak a torról,
húsról és borról.
     A lelkek, a lelkek
     alusznak elalélva,
     gerincek, tagok, tetőgerendák
     roppannak néha.
     Kihűlt a kis hegyi mozdony,
     alatta olaj, salak,
     erőltetett térdű lovacskák
     bólintanak
     meg sóhajtanak.
Én, mint a kisgyerek,
aki halálosan a szépért
jajgat és didereg,
kiálltam a télbe,
a faggyal kötekedésre,
s szemem alján a kéklő
völgyben
gyöngyök torlódnak, gyöngyök:
megdermed a könnyem.
     Ó, én az ég alatt állva
     múlhatatlan fényeket látva
     az idő roppant szemealjára
     odafagyok mint egy könnycsepp
     törhetetlen gyönggyé,
     bennem az öröm és bánat
     az időé.


 *


Amíg a rejtelem
ibolya-máza
ráfagy e jégszerkezetű
tájra, világra,
lélek, ó lélek,
hajolj a hit parazsára.
     Míg a te csontpalotádat
     hideg rázza,
     lélek, ó lélek
     feledni, mulatni mesével
     tilalmas néked.
     Gondolj a holdra,
     szédítő asszony-pilóta,
     mosolyával a részeget
     elbuktatja a hóra,
     illatos kamilla-szérün
     alszik el a nóta.
Ilyenkor éhes a lélek,
vadra hasonlít, vadra,
ha nem vigyáz, a hóbarejtett
csapda bekapja.
     Azúr csillagon ülve,
     lélek, ó lélek,
     tanuja nem lehetnél
     a télnek,
     nyergelve azúr csillagot
     nem is hinnéd:
     borzasan a gyenge hangok
     hullnak, mint a kékfejü
     cinkék.
Itt élsz ujjongva, sírva,
csillaggá ötvöződöl,
és a halál se fúj el
e földi körből.
Körötted a fegyveres század,
jeges erdő csattog, csörömpöl.
Pillanatra egy vízió,
véres délibáb zaklat:
vértóba a harci mámor
szárnyai leszakadtak,
vesztesek serege jajgat --
ki a diadalmas?
Csak a sírás hatalmas.
     Dolgod a fegyelem,
     katonáénál szigorúbb,
     szentebb és iszonyúbb --
     lélek, ó lélek,
     kellenek e bajos földre
     újra a dantei léptek,
     melyek poklot és mennyet
     és mindent lemérnek.


 *


Ha szétzüllött a csillagok
égi kertje
s fuvalkodnak a kakasok
elveresedve,
akkor az emberek talpraállnak,
kihűlnek az ágyak,
lehűlnek az elmék
s forgó köszörűn sikoltva,
kova-szagu csillagot ontva
élesednek a fejszék.
     Térdig hóban,
     szívükig fagyban
     jönnek a fadöntők, jönnek,
     füstölnek, fujják a párát
     s megdöbbentve a némaságot
     fel-felköhögnek.
     Öklük a szívükön,
     hónuk alatt a fejsze,
     az edzés színeit játszva
     hajol a fűrész a vállra,
     viszik e vicsorgó szivárványt
     a hegy havasába.
Férfiak, emberek,
akik a mélyből felbukkantok,
szakállas bronzfejek,
ti vagytok a felségesek,
mint hívőnek a felmutatott
aranylázas,
aranysugárral körszakállas
oltáriszentség,
hódoltattok, hódolni méltón
nektek szeretnék...
     Bong most az ég hidegen,
     jégcsapok csengetyűznek,
     s fönn az erdőn a szálfák
     robogva egymásra dűlnek.
     Száz füle van a völgynek,
     meghallja, meghallja,
     asszonyok futnak éhesen
     töredék ágra, lepattant
     gallyakra.
     Futnak az édes asszonyok,
     akár a szavasok,
     térdelve, törtetve,
     térdüket érces hóparázs
     horzsolja véres-tüzesre,
     s akiben mint az igazgyöngy
     remeg az új pici:
     gyöngyház-hasát a kismama
     hóvúváson is átviszi.
Asszonyok: anyái a tűznek,
a vérnek,
asszonyok: arany-piros bárkák
megrakva visszatérnek,
hattyu-begyesen, vizesen
a halál-habokat szántják --
hogy este a horgas aszu-ág
hegedűljön,
hogy az otthon, mint a nagyvilág,
     ki ne hűljön,
     hogy az ember az életét
     újra kezdje,
     ha szétzüllött a csillagok
     égi kertje.


 

---------

/vége/