ikercsillag Creative Commons License 2007.01.26 0 0 154

A következő szép vers olyan hosszú, több részben írom be, hogy bírja az index.

-------------------------------------

 

 

HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY


Ó, havas erdő némasága,
szél se járja,
oly igen árva,
csak egy magányos
vörösbegy szálldos
ágról-ágra.
     Pereg a hópor,
     gyenge-reptű
     szárnyatolla
     két pici seprü
     takarít, csak takarít,
     söpri az éhség csillagait,
     piros kis őrült,
     bűvöl-bájol,
     hideg vesszőkön,
     akár a szívem
     jajgatva táncol,
     szép napot vár,
végtelenségig
fehéredve
ámul a tél, a halál:
micsoda madár,
micsoda madár!


 *


A csönd szigetén
születik a fény,
a csönd szigetén
erdészek néma házában
ődöngök én.
     Erdészek néma házában
     bika-agancsok, fegyverek
     sokat beszélő árnyán
     s a rettenet virágán
     elrévedek.
     Nincs menekvés,
     neked igazán nincs menekvés --
     susogom a kemény leckét,
     s elmosolyodni magamban
     mégis szeretnék.
Most, ha üldöz is az álom,
veszendő sorsú örömem
hiszem, hogy megtalálom.
Az lesz a bíbor öltönyöm
s akár egy vérmes gárdatiszt,
örömbe felöltözöm.
Forralok bort a fagy ellen,
fűtöm a bádogkályhát
és ha nem alhatom,
hajnalig hallgatom
parazsa pattogását --
farkasordító éjben
tüzes dobom lesz, úgy kihevül
s verem a ritmust vaspálcával
istentelenül.


 *


Szép erdészlány, Viola,
vad tünemény,
bánatok eltaposója,
mosdani kiszalad a hóba --
     nincs ruha rajta,
     nincs ruha rajta,
     tűnő lehelet a fátyla,
     azt hiszi senkise látja.
     Látom én, hála a sorsnak,
     pajkos viharát
     én látom csak,
     lábai,
     karjai
     ablakom előtt
     villámolnak.
     Ragyok a háta,
     rezeg a válla,
     gyöngysor-gerince
     lehorgad,
     tompora lázvert
     arca a holdnak.
     Viola a lángok bokra,
     parazsak eleven szobra,
     gázol a hó-szaharába,
     szórja a havat magára,
     testét sikálja,
     térdig,
     derékig,
     mellehegyéig,
     hol a májbarna
     bimbaja fénylik,
     férfitürelmet szétollózó
     szemöldökéig.
     Izzik a bőre,
     hócsillagok robbannak az érces
     zöld levegőbe,
     gőz gomolyog,
     benne, mint fekete örvény
     sűrű sörénye forog.
     Rózsa-cimpája kitágul,
     trüszköl,toporog,
     táncol --:
     ozmán csikó, deli-szép,
     kit a forró szél szült,
     de rajta a
     napsisakú padisa
     kengyele még sose zendült.
Fagy-farkasok jönnek,
gyémánt-falka
űzve az éhség dühétől
Viola-vérre,
Viola-húsra,
tündöklő szőrrel a légben úszva
s végük van, semmivé fogynak,
döglődve
farukra lerogynak,
csönd-pofával
a szilaj Violára
visszavakognak.


 *

/folytatás.../