Szerintem Isten elvégzi övéivel, hogy arra szokjanak rá, mondják, "legyen meg a Te akaratod". Van, akit megtör, van, akit felsegít, van, akinek kegyelmez-irgalmaz, és van, akire gondja van. Sőt, a legtöbb embert, akit választott (mert nem mindenkit, korántsem) többféleképpen is erre szoktat, hol fenyítéssel, hol hiábavaló dolgaiban nem segíti, hol segíti, hol rettentéssel, stb., stb. Salamon is rájött arra, Isten Isten marad, míg mi emberek, hát olykor megvariálja a dolgokat, nehogy mechanikussá váljanak a Benne hívők (féljék Őt). Így van ez Jézussal is, ha olykor Jézus is barátjának, sőt, testvérének mondja, mondhatja tanítványait, többnyire mégis az Uruk, akikkel nem közöl mindent, akiknek elég a mai nap baja, akik nem sokat tervezhetnek, nincs sok isteni dologba beleszólásuk. Bizony, az apostolok is könyörgésre, és nem csak kimondásra jártak, nem tudták lehozni a mennyt a földre, pedig milyen jó lenne.

Aztán úgy tűnik a hitet nagyon is Isten adja, nem az emberen múlik, sem kívánságán, sem akaratán. Az ember hát könyörög, és ha könyörgéseiben valamire hitet kap, akkor mondja, amit hisz, amire hitet kapott, és az meglesz neki. Persze hitet kaphat könyörgés nélkül is.

Én azt tartom hitnek, amit, ha kimondanak, amikor még nincs meg, amit mondanak, meglesz. Ha nem lesz meg, nem is hitte, csak dumálta, csak hazudta.

A hit meg nem bizalom, nem kell hozzá semmi bizalom, hanem a láthatatlanból állítja elő, mint láthatót, az addig nem látottat teszi láthatóvá, stb. Ezért akinek volt ilyen élménye, arra áll: hit által értjük meg, a világ Isten beszéde által teremtetett. Mert a hit általi beszéd előhoz a láthatatlanból, mint feljebb is írtam (láthatóvá tesz).

Ilyen gondolataim támadtak.

Cserfa