DZSONGOLSZKA

Gőzölgő kosfej, balkáni bika-szív borral
hold-udvarú tálcán vonul a vörös szalonba,
a Fekete-tenger izomzata az ágyra,
tömörül, tárul, s tépi, dobálja magáról
szemérme igáit, mert északi láng a párja,
mén-lelkü csillag, tilalomfákat letördelő,
aki úgy halhatatlan, hogy ünnepe mindig halálos,
nagy fehér gyászt, havazást von most is a földre,
magát sirattatja hattyú-ezredével magasan,
extázis az űrből, ó virrasztó havazás,
beboríts mindent, a siető kerekek örökre
ássák el magukat, pilóta, stewardess, reptér
paplan alá ájulj, ne szűnj meg szárnyak csődje,
állkapcsa a kereskedőknek rágjon hasztalan álmot
távol az árvák vetéseitől e márvány-hotelben,
ebben a hatalmas éjben csak a lift járjon úntalan
eszményi utasával: egy árván is szóló gitárral
zenélve Dzsongolszkának, veszejtő sötétségnek,
rengjen mesésen, ha gyászából fölkel a csillag
s szomjas a pohárra, ami kiihatatlan örökké!