TÁJKÉPEK

(részletek)

1. Alkonyat a parton

A parton, a fekete házak mögött
csak most bukott le a nap, szétszórva
sugarainak véres nyugalmát
és közbül ragyogtak a felhők,
az Isten színpalettái, melyekre
rákeni végtelen élete minden
pompázó ragyogását.
Fehéren világít a Tejút
és a másik oldalon a halvány
hold felhőfátyolt kötött az orra alá
és szégyelte korai felkelését,
a Dunán pedig izmos, kis fekete
gőzösök vontatják megélhetésük
nehéz uszályát...

Budapest, 1927. szeptember 14.
 
2. Alkonyat a parton és az uszályhajó sír

(Már fekete a víz és alszanak feke-
tén a parton a Gyárak)
jaj Uram, kéményedből már sikoltva
dől a rosszszínű füst és a kazán falán do-
bogva tör ki a pihenni-vágyás lihegése,
tudod, hogy bűn kínlódva törni a
csöndet, amikor hideg a víz és aludni
akar az aki nem alszik,
nézd a hidat is zavarod,
nem örül lehajtott köszönő fejednek
és ráddobálja haragvó sok kis lám-
pája fényét és holnap meglásd bosz-
szút áll és
hallod itt hátul sír rajtam a
hajósnak tegnapszületett gyermeke, bánt-
ják az éjjeli hangok és elrémítik álmát,
jaj Uram elég volt mára, szor-
galmas kéményed füstje bekormozza az
eget és az meglásd, rádejti majd
a nagy nehéz hidat,
(már fekete a víz és alszanak feke-
tén a parton a házak).

Budapest,  1928. szeptember 10.

3. Éjjel a töltés mellett

Fényudvaros a hold és amottan távol
libasorban álló bús, hosszú jegenyék
féltve gyászolják az éjbetűnő estét
és mögöttük alszik a falu, a vágyak
temetője és a hajlottágú törpe
fenyők toboz-termése csörrenve hull le
az avaros földre.
Jobbról a fekete esti erdő, párás
és illatos vággyal hódol rámeredő
meddő szerelemmel a lilaszín leplű
holdas ég felé és körbe uralják
a megtestesített unalom éjjeli
őrei a tájat, - a távírópóznák -,
vigyázva a kettős síneken szaladó
zakatoló, lámpás városi vágyat...

Budapest, 1927. július 15.
 
4. Alkonyat a tengeren

Tegnap még hosszú csókba
forrt össze a távol láthatáron
az ég és a tenger,
mindkettő kék volt, oly egyforma
kék, s ma már összevesztek;
a tenger haragos sötét lett,
az ég meg majdnem fehér
s szerelmük izzó gyermeke,
a nap is eltünt egy fa mögé
s csak a fénye csillogott
a vízen, mint egy aranyfolyó
és csak a rajta keresztülvonuló
vitorlásoknak tarka szárnyai
vonódtak be bújt sugarától.
Tegnap még az éggel szeretkezett
a tenger, s ma már összevesztek;
a tenger haragos sötét lett,
az ég meg majdnem fehér.
 
Budapest, 1927.szeptember 17.