A FEKETE FIÚK

Kívül a városon fékszárat megeresztve
hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.
Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,
mécsük a kocsi alól holdként kisajog.

Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp
állnak az ülés mögött fekete fiúk.
Fujják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,
nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.

Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon,
s törvény már nincs felettük, csak örök setét.
Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,
vág bár a jégeső, akár a sörét.

Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit
sáfrányszin istállóba abrak, nyugovás.
Őket is várja a szép lovak palotája,
új slágert fülükbe a huzat dudorász.

Ahol a salétrom kristállyá merevedik,
s orrukat dühös illat szúrja mnt a tű,
lány oda nem libeg s család már nem áll össze,
ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.

Drága volt nékik a szeszködös gyönyör-ország,
onnan is lecsúsznak és ez szomorú.
Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé
ellobbant nappalokból ne jusson hamu!