hannika 2006.12.22 0 0 86 Anyu, utoljára Ne lepõdjön meg, anyám, hogy magázom. Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon. Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen, de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem. Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét, maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd. Féltem, hogy valami sutaságot mondok. A halottak is ilyen szégyenlõs bolondok? A kezét, amikor megcsókoltam, féltem, mert valami rémületet láttam utána a szemében. Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet, hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek. Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd. Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét. Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab. Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad. Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok. Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok. Most már nem maga miatt mondom, de hát engem még itt hagyott küzdeni: szerettem magát. S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám. Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém. (JT)