Magyarázatok Mao rejtélyére NOL • Metazin • 2006. december 15.

A kínai kulturális forradalommal kapcsolatban lassan már minden részletet ismerünk. De egyre kevésbé világos, miért taszította Kína kommunista uralkodója, Mao Cetung vérfürdőbe, és tíz évig tartó felfordulásba hazáját. 

<!-- var ord=Math.round(Math.random()*100000000); document.write(''); //-->

„A Mao nevéből képzett ’izmus’ legodaadóbb híveit vagy falura száműzték, hogy tanuljanak a parasztoktól, vagy egyenesen börtönbe zárták. Mao halála után az lett a végeredmény, hogy cinikus anyagiasság dolgában a kínai társadalom talán minden más társadalmat megelőzött a Föld kerekén” – írja Andrew J. Nathan, a Columbia Egyetem tanára a New Republic hasábjain megjelent könyvkritikájában. (A cikk eredetije már csak előfizetőknek hozzáférhető, de a Powels online könyvesbolt weboldalán továbbra is megtalálható.)

A mű pedig, amelyet szemléz, két hozzá hasonlóan elismert sinológus, Roderick Macfarquhar és Michael Schoenhals Mao utolsó forradalma című könyve, már alcímében „véres rejtélynek” minősíti a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat, amelynek Nathan forrásai szerint százmillió ember esett így vagy úgy áldozatául (ez a szám a leváltottakat és a meggyilkoltakat egyaránt magában foglalja).

A rejtély első lehetséges magyarázata úgy szól, hogy Maót forradalmár meggyőződése vezérelte. Éles ideológiai vitába keveredett az eredeti világforradalmi céloknak látványosan hátat fordító szovjet vezetőkkel, s árulásukat azzal magyarázta, hogy a Szovjetunióban egy bürokrata kaszt gyakorolja a hatalmat, amelynek tagjai nem is gondolkodhatnak forradalmár módjára. Hogy mindez meg ne ismétlődjék Kínában is, nekilátott, hogy „kigyomlálja a pártból mindazokat, akik a kapitalista úton haladnak”. Az ehhez szükséges tömegmozgalomban egyúttal megedződnek „a forradalmár utódok”, akik majdan átvehetik tőle a stafétabotot.

Amióta azonban napvilágot láttak Mao orvosának, Li Zsiszuinak az emlékiratai, mindenki tudhatja, milyen mérhetetlen pompa vette körül Mao elnököt, milyen kíméletlenül bánt a környezetével, és mennyire hidegen hagyták a nép szenvedései. Ezt a cinizmust és képmutatást Nathan nehezen látja összegyeztethetőnek egy lánglelkű forradalmár természetével.

A második magyarázat egyszerűen a hatalmi harc eszközének tekinti a kulturális forradalomban mozgósított tömegeket. A nagy ugrásnak nevezett gyorsítási program kudarca után társai gyakorlatilag kivették Mao kezéből az irányítást, ő azonban nem törődött bele a szimbolikus vezér szerepébe, hanem fellázadt ellenük, és rájuk uszította az ifjúságot. Személyi kultusza érintetlen volt, a hadsereg különféle vezetői még mindig hozzá voltak a leginkább lojálisak. Fellázította hát a népet vezetőtársai, és az egész apparátus ellen, majd a katonasággal leverette a lázadást, végül pedig a katonai vezetést is lefejezte, hogy egyedül maradjon a porondon.

Csakhogy nem lehetett volna egyszerűbben is eltávolítani Liu Saocsi államelnököt? Miért kellett ehhez két évig üldözni, további két évig hagyni, hogy orvosi kezelés híján meghaljon, s közben az egész országot tűzbe-vérbe borítani? Miért kellett Liu utódját (a második számú vezető helyén), az egyébként maradéktalanul szervilis Lin Piaót nagy vitába szólítani, és addig zaklatni, amíg külföldre nem szökik, s eközben le nem zuhan a gépe? Nem lett volna elég hamis váddal letartóztatni, vagy akár valós bűneit a fejére olvasni, ahogy Mao oly sokakkal megtette?

A harmadik magyarázat szerint Mao egyszerűen elmebeteg volt. Annyi bizonyos, hogy senki sem tudott eligazodni rajta, ő pedig nem bízott senkiben, még a feleségeiben és a szeretőiben sem. Tény továbbá, hogy szeszélyeivel a legközelebbi munkatársait is zavarba hozta. Sosem tudták, nem bünteti-e meg őket, ha pontosan azt teszik, amit parancsolt. Máskor sejtelmesen fogalmazott, és senki sem tudta megfejteni, mire gondol. Holott néha életről-halálról volt szó. Megesett, hogy valakit a környezetében lévők közül Hruscsovnak titulált (ennél súlyosabb vád nemigen létezett), de anélkül, hogy a jelenlévők sejtették volna, kire is gondol. Könnyen elképzelhetjük, mit fogtak fel szándékaiból a százmilliók, akiket rászabadított az értelmiségre, majd a kommunista apparátusra, hogy neveljék át, vagy pusztítsák el őket.

Sem a könyv szerzői, sem a recenzens nem vállalkoznak rá, hogy eldöntsék, mi vezette Maót, amikor pusztító áradatot zúdított hazájára. Minden esetre a diktátor halála után Kína a kommunista kapitalizmus, a piaci szocializmus, az exportvezérelt merkantilizmus útjára tért – Nathan nem dönti el, minek is nevezzük.

De könnyen lehet, hogy ezzel nincs vége a kínai forradalmak történetének. A független értelmiségi kritika zöme a nyugati sztereotípiákkal ellentétben nem az emberi jogokat hiányolja elsősorban. A kínai Új Baloldal értelmiségi képviselői az egyenlőséget keveslik, és az önálló kínai utat reklamálják.

A kulturális forradalom Maónak valóban utolsó forradalma volt – írja Nathan –, de nem biztos, hogy Kínának is az utolsó.