"Nem tudom mennyire érinti őt a változókor, de ha mégis, akkor se kéne tőle teljesen kifordulnia."
Persze, ez még nem menti fel semmi alól. Igazad van. Talán kicsit magyarázza a dolgokat. Az én anyósjelöltem, aki egy jó adag hiányérzettel, szeretetlenséggel, meg nem értéssel felnőve úgy-ahogy, önző módom magának nevelte gyerekeit, pláne az elsőszülött fiát, egy időben volt kénytelen szembenézni a változó korral és egyben saját öregedésével. Azzal, hogy a fia az ő minden próbálkozása, érzelmi zsarolása ellenére mégiscsak a saját lábára állt, vagyis elhagyta őt fizikailag, és ugye, hogy el kéne fogadni a választottját, immár leendő menyét, vagyis engem.
Ez persze nem menti fel semmi alól, csak kicsit magyarázza. Ha valaki hosszú ideig (30 évig) a homokba dugja a fejét, nem veszi észre, hogy a gyerekei élete független az ő álmaitól, hogy saját elképzeléseik vannak arról, amit ő minden erővel próbál elnyomni bennük (a legviccesebb módon gyakran saját magának is ellentmondva), akkor ne csodálkozzék, ha egyszerre a nyakába zúdul minden felnövési, elfogadási, öregedési probléma. Ez szinte törvényszerű.
"Vagy akkor is ilyen volt, csak megjátszotta hogy kedvel?"
Nézd, egészséges lelkű ember ilyet nem csinál, amiket veled. Főleg nem csapja be az unokáját. Alig várja, hogy az valamit kérjen tőle. De hisz ezt mindannyian jól tudjuk. Valami komoly lelki deffektje lehet, amit valamiért rajtatok vezet le. Nem hiszem, hogy akkor megjátszotta volna magát. De az is lehet, hogy tévedek.
Engem érdekel saját anyósom múltja, a családja története. A sajátomé is érdekel persze, csak az sokkal kisebb gubancot okozott eddig, mint a páromé. Nyilván megvan a pszichológiai érdeklődés is bennem. Lehet, hogy csak kíváncsiság ami nem vezet sehova, lehet, hogy a saját leendő gyerekeim iránt érzett aggodalom. Nem tudom.