Alulírottakat – pszichiátriai betegek hozzátartozóit – a legnagyobb aggodalom tölti el amiatt, hogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI), illetve annak osztályai nem szerepelnek a kiemelt kórházak listáján.

Problémánk sokrétűsége és a levél terjedelmének szűk volta nem teszi lehetővé helyzetünk részletezését. Közös bennünk, hogy folytonos, 24 órás szakápolásra szoruló lelki betegek hozzátartozói vagyunk. Gondjaink sok család problémáját testesítik meg. Az OPNI megszüntetése vagy akár áttelepítése olyan következményekkel jár, ami családok ezreinek sorsára hat ki.

Feltételezzük a jó szándékot a törvényhozók és a szakminisztérium részéről, de attól tartunk, hogy az OPNI felettes hatóságai nem látnak bele abba, hogy milyen családi, és társadalmi következményei lehetnek annak, hogy egy ilyen nagy hagyományú, a magyar pszichiátria elitjét képző, szakmailag nemzetközi elismertségnek örvendő egészségügyi intézményt meg akarnak szüntetni, át akarnak telepíteni, más kórházzal egybeköltöztetni vagy közös igazgatás alá vonni.

Alulírottakat nyugtalanítja az a benyomás, hogy a felettes szervek felülről lefelé és eleve a hivatalos eljárások rideg rutinján keresztül kezelik a problémát, és az OPNI-t minisztériumi tulajdonnak tekintik. Kiszolgáltatottságunk érzése a hatósági hatalommal szemben szorongató. Pedig valahol ott rejlik a háttérben, hogy ezt az intézkedő apparátust mi, adófizetők finanszírozzuk. Talán jogos és nem túlzott az a követelésünk, hogy ami bekövetkezik, az ne a kárunkra, hanem a javunkra legyen.

A pszichiátriai ágyszám csökkentése a laikus hozzátartozót azért tölti el aggodalommal, mert arra gondol, hogy szenvedő hozzátartozója, aki eddig sem volt luxushelyzetben, ezután sehol sem kapja meg az állapotának megfelelő elhelyezést. A nyomasztó államadósságot nem az elmebetegek eddigi kezelése hozta létre! Embertelennek tekintjük a kiszolgáltatottságukat tovább fokozó intézkedéseket.

A szubjektív értékítéletek gazdasági következményeit is figyelembe kell venni, ha megpróbálunk belelátni a kevéssé biztató jövőbe. Tételezzük fel, hogy egy pénzügyileg jobban dotált intézménybe integrálják az OPNI-t vagy bármely részlegét. A régebbi intézmény vezetői az "örüljön, hogy befogadtuk" érzéstől indíttatva "kegyet gyakorolnak" majd, és akkor is rosszul dotálják az új, "jött-ment" részleget, ha ehhez kedvező arányú költségvetési kerettöbbletet kapnak. Hosszú ideig tarthat ez az állapot, amíg csak a tényleges befogadás, azaz egy szemléletváltás be nem következik. Mint tudjuk ennek nem a belátás, hanem a természetes személycsere egyengeti az útját.

A gyakorlatiasság oldaláról gondoljuk végig, hogy milyen kiszámíthatatlan következményei lehetnek annak, ha mentálisan leépült betegek, akik előtt a kijárati ajtókat (indokoltan) zárva tartják, egy elhamarkodott átszervezés miatt tágabb és őket kevésbé korlátozó társadalmi környezetbe kerülnek. Esetleg az ellenkező szituáció vár rájuk: családtagjuk naponta magára hagyja őket, amíg ő dolgozik és a vélt biztonság érdekében rájuk zárja a lakás ajtaját. Ennek az lesz a következménye, hogy ha a beteg valami meggondolatlanságot követ el, akkor a közelben lakók sem tudnak a segítségére sietni, s mire az ilyenkor eljárni hívatott tűzoltók bejutnak, addigra már a baj visszafordíthatatlan: a beteg megfulladt, megégett, mérgezést szenvedett stb. Éppen ez az, amit intézeti keretek tartásával, gondos és szakszerű felügyeleti munkával és megfelelő tapasztalatok birtokában el lehet hárítani.

Egy magára hagyott pszichiátriai beteg korlátozott belátóképességének tulajdoníthatóan, nem lesz alkalmas rendszeres gyógyszerelésre és járóbeteg felülvizsgálatra. Tapasztalni fogjuk a hajléktalanok számának emelkedését, hírt kapunk majd szaporodó lakástüzekről, gázrobbanásokról, beázásokról, közterületi molesztálásokról. Akkor már késő lesz átgondolni, hogy ésszerű volt-e a pszichiátriai ágyak csökkentése megfelelő helyettesítő szociális védőháló kiépítése nélkül.

Száznegyvenes éves története folyamán az OPNI neve, támogatottságának foka többször változott, de eddig minden rezsim és adminisztráció „elbírta” valahogy. Megszüntetését, áttelepítését pont ez az állítólag gazdaságosabb szisztéma hajtaná végre? A jelenlegi kormány lenne az, amely ignorálná azt a tényt, hogy az egészségügy nem közvetlen, de közvetett értéktermelő tényező? Természetes, és vitathatatlan, hogy keresni kell működtetésében a racionalitást, de nem az eddig létrehozott értékek valamint struktúrák szétrombolásával és legfőképpen nem a társadalom hátrányára.

Kérjük az Elnök Urat, hogy minden befolyását latba vetve lépjen fel az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet integritásának, központi helyzetének megtartása érdekében.