No, a ,,Dallas" egyenlore befejezo epizodjat kozlom:
.......................
……
Hosszú, elnyújtott sivítás hallatszott. Vagy tíz méternyire akna robbant. A tépett szélű repeszek a földre tapadt katonák feje fölött fütyültek el. Földmorzsák és kavicsok hullottak a nyakukba. Mintha odaragasztották volna a géppuskához, úgy remeget vele együtt Andrej Romancov újonc, lekaszálva a támadásba lendült sötét figurákat, amelyek a köd tejszínű fátylából bukkantak elő. A forró töltényhüvelyek jobbra szálltak. Földet érve kígyó-ként sziszegtek a mocskos, felengedett hóban. Szlávik Beszpalov a támadók közé dobott egy gránátot, majd még egyet. Hallani lehetett a sebesült gerillák ordítását és átkaikat.
A hegytető keleti lejtőjénél eszeveszett lövöldözés folyt, amit nagyritkán elnyomtak a ,,vogok” és aknák robbanásai.
Fütty! Egy golyó feltépte Szerancev főhadnagy hátán a zubbonyt.
- A kurva életbe! Makszimics. Makszimics! Húzd be a fejed! Balról egy mesterlövész lő! – ordította, figyelmeztetve parancsnokát, de a halott Anohin őrnagy már úgy sem hallotta, hatalmas teste egész súlyával a repeszek szabdalta adóvevőre borult. A közvetlen közelben kézigránát robbant. A kicsiny mélyedésben lévő sebesülteket kegyetlenül megtépték a repeszek. Kiabálás. Nyögések.
A visszavonult ,,csehek”, egy kis szünet után, ismét rohamra indultak. ,,Allah Akbar!” ordítással kapaszkodtak a lejtőkön, de felrobbantak azokon az aknacsapdákon, amiket a rövid fegyvernyugvás alatt Bakatyin százados telepített oda. Az ellenség soraiban pánik, sok a sebesült és a halott. Ezek folyamatosan ordítva megpróbáltak visszakúszni.
Valerka Kirilkin mesterlövész lelőtte az alig kivehető sötét figurákat. Az összekarmolt arcán, az állások felett szálló lőporfüst miatt, ömlöttek a könnyek és a takony, amiket percenként szétkent a kesztyűjével.
- Csak meg ne kerüljenek minket! Akkor végünk! Akkor mindannyiónknak végünk! – ismételgette gépiesen.
- A ,,vahoknak” ez nem fog sikerülni!
- Miből gondolod?
- Ott szakadékos a hegyoldal.
- Miért hallgatnak a mieink?! Szukák!
- Pedig tudják, hogy minket itt irtanak rendesen!
- Ráadásul ez a köd is, baszod! Legyen átkozott az egész! Senki sem fog felszállni ilyen időben! Nem látni a levegőből a hegyeket!
…
A szikla nyúlványához, amely mögött elrejtőzött három katona, megkerülve a sűrű bokrokat, öt gerilla próbált odalopakodni. Páncéltörő gránátvetőik voltak, és a hátukon ott lógtak a gránátok. Felfelé kapaszkodtak, meg-meg csúszva a kövekre rájegesedett hókérgen, hogy a védelem hátába kerüljenek. Világosan kivehető volt a nehéz, akadozó lélegzetük.
,,Csak óvatosan”, - a fedezékből kileső Igor Pribilov remegett, mintha lázas lenne. A fegyvert szorító kezei megizzadtak, másodpercenként megnyalta kiszáradt, kicserepesedett ajkait.
- Tsss… csak csendesen, srácok, - suttogta neki és Szijanovnak Páska Kovalcsuk, aki szépen hozzáidomult a PKM tusához. – Ahogy megjelennek – tüzet nyitunk.
De Pribilov, mindenki számára teljesen váratlanul, hirtelen felugrott, és ordítva, teljesen kiegyenesedve, közvetlen közelről leadott egy hosszú sorozatot a gerillákra. Amíg lőtt, kivörösödött, és kigúvvadt, tágra nyílt szemekkel izgatottan ordított:
- Áááá!Áááá!
Tovább lőtte a már felfordult, megborult gerillákat, mint egy őrült.
- Feküdj, te balfasz!! – ordította ingerülten, kirántva lábait Páska. Igor melléje esett, teljes testében remegett az izgalomtól, és közben a szíve majd kiugrott a mellkasából, mint egy kézben tartott cinegénél.
- Rohadékok! Rohadékok! Rohaadééékok! – mantrázott, küszködve a könnyeivel, aztán hirtelen elhallgatott, és összegömbölyödött. Csak most tudatosult benne, hogy az előbb megölhették volna.
….
Rozanov százados előkészítette a ,,makarovot”, benne az utolsó tölténnyel és, összeszorítva fogait, az épp kezével nagy nehezen előhúzta belső zsebéből a leveleket és fényképeket, amelyeken Ira, Szerjozska és a kis gömböc Nasztjuska látszott, pufók kis ajkaival. Óvatosan oldalra tette a fotót, és kinyitotta az utolsó levelet. Gyorsan átfutott a szívének kedves kézírás mintáján. Ezután lassan, alaposan apró darabkákra tépte a leveleket és fotókat. Fentről felhangzott a már jól ismert, undorító vonyítás. Mindenki nyitott szájjal a talajhoz tapadt. Az akna közvetlenül mellettük robbant. Néhány repesz kegyetlenül oldalba kapta az ájult Sesztopal közlegényt, aki tőle oldalt feküdt. A többi éppen súrolta az embereket, széttépve a százados hátát és bekötözött sebesült bal kezét.
…..
Az ellenség erőteljesen megrohanta a Karetnyikov hadnagy szakasza által védett külső állásokat. Vérzik, nem hall semmit, de folytatja a harcot. Fogytán a töltények. Taraszkin őrmester elkezdett kúszni a halott ,,szellemek” felé, hogy lőszert szerezzen. Nem jutott el odáig. Megdermedt a gerillák mellett, közvetlenül: végzett vele egy mesterlövész golyója. Ezután Kocsetkov vetette magát a lőszer után. Teljesen közel került két halott ,,szellem” testéhez. De ekkor mögülük előbukkant egy harmadik feje. Kocsetkov gondolkodás nélkül rávetette magát, és arcon szúrta a csecsent ejtőernyős késével. A ,,vah” feljajdulva görcsösen belekapaszkodott, és ők, átölelve egymást, elkezdtek gurulni a hegyoldalon. Néhány méterrel később megálltak. Kocsetkov elkezdte leszerelni az ellenségről a málhamellényét és a tártáskákat. De már nem volt ideje felhasználni a lőszert. Egyszerre két ellenséges mesterlövész vette célba. Két dühödt lövés. Halott.
Az élen haladó zsoldosok csoportja már kézitusát vívott az ejtőernyősök által kiásott sekély lövészgödrökben. A felderítő szakaszból mindössze néhány sebesült maradt. Farid Ahtjamov közlegény, összeszedve minden erejét, felemelkedett, és így fogadta a sebesült ejtőernyősökkel éppen végző ,,cseheket”. Megeresztette az utolsó rövid sorozatot és előrevetette magát, igyekezve beleszúrni kését az elől haladó nagy, fekete szakállt, és fején afgán ,,palacsintát” viselő zsoldosba. ,Biztosan arab”- gondolta. Amaz vadul felordított, ahogy belemélyedt a penge, és oldalra ugrott. Az ejtőernyős ismét megpróbálta belédöfni a kést, de hátulról a katonát, közvetlen közelről, fejbe lőtték. A külső védelem megsemmisült…
….
A szomszédos lövészgödörben – Szerjoga Poljakov, a vér-vesztességtől szürkés-sárga, mint a viasz. A fájdalomtól átharapott ajkai, élénk vörös virágként virítanak a mozdulatlan arcon.
- Ljoncsik, Isten nevében, kérlek téged, - Szerjoga könyörögve nézett Vegyenyejevre. Az arcán végigfutott egy könnycsepp. – Hiszen ezek kínozni fognak minket.
A három súlyos sebesült úgy nézte Vegyenyejevet, mint a megváltót, volt a szemükben valami hűséges, állati. Mint a kutyák szemében, amikor elhagyja őket a gazdájuk.
- Szerij, nem tudom ezt megtenni! Nem tudom! – ordította kétségbeesve, mocskos kezével törölgetve a kisírt szemeit. – Tesók! Értsétek már meg! Nem vagyok rá képes!
- Ők úgy fognak minket kibelezni, mint ahogyan a hentesek szokták csinálni, mint azokkal a srácokkal tették, az ellenőrző-ponton, - suttogta megkékült szájjal Vityka Dudnyik, a golyó átlőtte a tüdejét, átment az egész testén, és hátul távozott, kitépve a testéből egy darabot. – Soha sem fogod magadnak ezt megbocsátani.
- Nekem mindössze hét töltényem maradt, a ,,szellemeknek”!
Végre Vegyenyejev elhatározta magát, és felemelte a gépkarabélyát.
- Bocsássatok meg, fiúk! – próbált nem belenézni a bajtársai szürke arcába.
- Hová lőjek? – kérdezte Poljakovtól.
- Ljoncsik, fejbe. Várj egy másodpercet. Csak felkészülök, - Szergej hangja elcsuklott.
- Kész! Gyerünk! Ég veletek, fiúk! Odaát találkozunk! – behunyta a szemeit és várta a lövést.
Vegyenyejev elfordítva tekintetét a bajtársa halántékához nyomta a fegyver csövét.
- Srácok! Ne nézzetek így rám! – ordította, majd kivörösödött.
- Nem!! Nem tudom megtenni! Még ha agyonvertek, akkor sem tudom megtenni! Itt van, fogjátok – egy ,,efka” (F-1 kézigránát – a f.m.)! Magamnak tartogattam! – a belső zsebéből kivette a kézigránátot és beletette Poljakov érdes tenyerébe.
- Köszönjük, Ljonya, - gyengülő, elhaló ujjaival összeszorította a ,,kukoricát”.
- Köszönjük?! – rémes, beteg nevetés tört ki Vegyenyejevből. Rázta a fejét, majd megnyugodva a két másik súlyos sebesültet is Szergej közelébe húzta.
- Így, együtt, jobb lesz nektek, srácok! Kihúzzam a biztosító szöget? Vagy te is képes vagy még rá?
- Nem tudom, Ljoncsik. Félek, hogy nem lesz már rá erőm.
- Jól van! Én majd kibiztosítom! Csak akkor engedd el, ha a buzik már itt vannak! Tartsd a kart, amíg bírod, testvér!
Vegyenyejev közlegény testközelből két rövid sorozattal leterítette a lövészárok felett hirtelen, mint dobozból a kisördögök, felbukkanó két gerillát. És azonnal kettétört, mint a szalmaszál, ahogy végigfutott rajta egy PKM sorozat. A ,,szellemek” már az árokban voltak. Felrobbant az ,,efka”. Két gerilla ordítva elterült a mocskos hóban. A többiek visszaugrottak, visszahúzódtak, és vártak.
Hirtelen a ,,szellemek” oldalában, a nedves ködből előbukkant Karetnyikov főhadnagy, félig leszakadt arccal és egy ,,kalasnyikovval” a kezében.
- Nesztek, szukák! – ordította dühödten, beleeresztve az ellenségeibe az utolsó tárat. A gerillák gyorsan magukhoz tértek és kegyetlen tüzet zúdítottak rá. Majd utána sokáig döfködték késeikkel hatalmas testét.
Elfogyott a lőszer. Az ellenség tudott erről, és már pofátlanul, teljesen felegyenesedve, rohant felfelé ,,Allah Akbar!” ordítással. Bakatyin százados lehajolt a több sebből vérző Rozanovhoz, átölelte, és odaszorította barátjához borostás arcát:
- No, Antonics, ég veled! Megmutatjuk a ,,vahoknak” a jó kurva anyjukat! Sokáig fogják még emlegetni azt, hogy hogyan halnak meg az ejtőernyősök!
Kilőve utolsó töltényeit a legközelebb álló gerillákba, kikapta a kését, és belecsapódott a ledöbbent csecsenek legközelebbi csoportjába. Az árkokból megindultak utána a még épp katonák, és a még járni képes sebesültek. Kézitusa. Mindenhonnan vad ordítás, jajveszékelés, átkok, anyázás hallatszott.
- Kurvááák!
- Áááá!
- Rohadékok! Szemetek!
- Áááá! Állatok!
- Bazd meg anyádat! Szúrd, döfd a rohadékokat!
- Srácok, segítsetek! Fiúúk…
- Taposs a nyakára!
- Gyerünk!
- Feketeseggű gecik!
Szanykov őrmester, úgy dolgozva a gépkarabéllyal, mint egy doronggal, kétségbeesetten belerohant egy nagyobb gerilla csoportba.
- Szukák! Rohadékok!!! – ordította megszállottan, vadul védekezve, és le-le csapva a tussal az ellenség fejére. A zsoldosok közvetlen közelről lőttek agyon, sorban a sebesült, küzdő ejtőernyősöket. Korenyev és Lezsikov közlegények utolsó erejükből megpróbáltak elkúszni a szakadékig, de a gerillák, káromkodva és köpdösve, vad, dühödt tüzet nyitottak a katonákra. Egyesek elkezdték közvetlen közelről arcon lőni a már meghalt ejtőernyősöket. Az egyik közülük, egy nagy ferde késsel, elkezdte megcsonkítani a hullákat. Egy másik két marékra kaparta össze az üres töltényhüvelyeket, és a már halott Karetnyikov főhadnagy arcába csapkodta őket. Közben fröcsögött a nyála és veszettül üvöltött:
- Nesze, kutya! Zabálj!
…
A gerillák körülbelül tízen voltak. Szokatlanul érdesnek tűnt az idegen, torokhangú nyelv. Egyesek a sebesültekkel végeztek. Mások alaposan átkutatták a halottakat: a századosról levették a kabátot, az Antant-övet és a pisztoly-táskát, végül a tiszti-táskát; Melehov őrvezetőről leráncigálták a vadiúj ugróbakancsot, amit mindössze pár napja cserélt valami értékesre Hankalában, a raktárban. Az egyik fiatal gerilla, tündöklő arckifejezéssel rázta a levegőben Kirilkin mesterlövész puskáját.
Az egyik lövészárokból nagy nehezen felemelkedett a sebesült Matvejev. A puskatus csapása az arcát érte. A szétvert orrból és felszakadt ajkakból patakokban ömlött a vér. A katona térdre rogyott.
- Ahmed! Ahmed! Ali! Gyertek ide, nézzétek, hogyan fogok birkát vágni! – ordította oldalra a kis növésű, vörös szakállt viselő gerilla, kihúzva hüvelyéből a kését. A gyors, fekete szemei, mint valami karmok, belemélyedtek Matvejev tekintetébe, amely lehajolva, és beleszakadva a köhögésbe, ült a lábai előtt, és vért köpdösött.
A többiek is összesereglettek, hogy megnézzék, hogyan fogja a társuk megölni az ,,uruszt”.
- Gyerünk, Tahir, belezd ki! Te vagy nálunk a mester!
Váratlanul az ejtőernyős feléjük fordította szétvert arcát, és vadul felkacagott fogatlan szájával. Csak most vették észre a tenyerében a fényben játszó bordájú F-1 gránátot. De már késő volt. Robbanás dördült, amely szétvetette a ,,szellemeket”.
……..
Gyimka Korotkov közlegény megemelte vérrel borított fejét, magához tért, és homályosan látta a közeledő ellenséget. A zsoldosok kivégezték a sebesülteket. Mellette egy lövés hallatszott, és valakinek a rövid kiáltása. Korotkovhoz odament egy gerilla, lefagyott arccal, afgán sapkával a fején. Megállt fölötte, körbenézett, lehajolt, és késével levágta a nyakából a dögcédulát, majd utána sokáig bajlódott, míg levette az ejtőernyősről a bakancsot. Ezután elhallgattak a hangok és lövések.
Leszállt az est. Gyimka nagy nehezen átfordult, és lassan elkezdett kúszni a völgy felé.
Néhány méter után nekikúszott egy halott ejtőernyősnek: a torka átvágva, az arca szétroncsolva, a mellkasa beszakítva. A megdöbbent Korotkov továbbkúszott. Utána meglátta Ványa Tyimofejevet, akit szintén kegyetlenül összeszurkáltak. A hasürege üres töltényhüvelyekkel volt teletömve. Körülötte széthajigálva a levelei és a belek…
……
Gyimka reggel tért magához, amikor a 4. század srácai hajoltak fölé, és Szutyágin százados, felemelve átfagyott testét a földről, a mellére szorította:
- Hát mégiscsak élsz, vén bagós!
